Sodom – 40 Years At War – The Greatest Hell of Sodom (2022)

Fémforgács

Bizony már 40 éve annak, hogy Észak-Rajna-Vesztfália szénbányákkal és nehéziparral tarkított vidékén Tom Angelripper és Aggressor megalapította bandáját. A Sodom egyike azon bandáknak, amelyik tényleg nem szorul arra, hogy egy hozzám hasonló senki bemutassa életútjukat vagy bizonygassa azt, hogy mekkora klasszikus bandáról van szó. Ugyanis utóbbi elfogadott tény és én heves bólogatások közepette fejezem ki egyetértésemet. Már bő 15 éve annak, hogy pattanásos tiniként sikerült “felfedeznem” a bandát, azóta is a teuton “big 4”-ből a kedvencem a gárda. Ennek leginkább két oka van: az egyik az, hogy az ő hangzásuk áll hozzám a legközelebb. A proto-black In The Sign of Evil a gonoszság és sötétség iránti vágyamat elégíti ki, míg pl. az Agent Orange vagy a Tapping The Vein a vérszomjas és energikus thrash ügyében gondoskodik arról, hogy vörös legyen a parketta. A másik oka pedig az, hogy azon borzalmasan kevés thrash bandák közé tartoznak, akikből nem tűnt el az őserő. Még a thrash számára megátkozott 90-es években sem vált felismerhetetlenné a Sodom, míg ez a többi társról nem mondható el. Gondoljunk csak a Kreator Endorama vagy a Destruction The Least Successfull Human Cannonball lemezeire. Nem azt mondom, hogy szar, de azért úgy aránylag fos kategóriában vannak nálam ezek az albumok. Maradunk a múltidézés talaján a 40 Years At War – The Greatest Hell of Sodom című jubileumi albummal, amelyen minden albumról kapunk egy számot, egy mai, modern találásban.

Tom Angelripper az a személy, aki a legjobban megtestesíti ezt a bandát a számomra. Látszanak rajta az évek, a lelkében még mindig ugyanúgy pöfögnek a gyárkémények, beteríti a szívét a koksz és a fekete füst. Hangszalagjait megdolgozta a cefre, a sör és az idő, ha lehet még horzsolósabb lett a torka, mint fiatalkorában volt. A másik “nagy” tag Frank Blackfire, akihez talán a legsikeresebb albumok kötődnek. Az 1987-es Persecution Mania és az Agent Orange kitörölhetetlen klasszikusok, és ebben neki oroszlánrésze volt. 2018 óta újra erősíti a bandát gitárjátéka és ez mindenképp jó hír volt a csapat számára. Yorck Segatz és Toni Merkel az új vér, ők reprezentálják a fiatalságot. 2018 és 2020 óta erősítik a Sodomot, ritmusgitár és dob fronton. Az előző Genesis XIX-en is ezt a felállást hallhattuk, ez most is változatlan.

A borító kifejezetten pofásra sikerült, két ikonikus karakter csatájának lehetünk a szemtanúja. Reprezentálja az okkultizmussal és sátánnal töltött időt, de a főszerep most is a vietnámi dzsungelharcokban edződött kabalának jár. A Sepulchral Voice fenyegető és sötét kezdése ennek a lemeznek, erről gondoskodik a torzított hangú suttogás, miközben lassan és hosszan kitartott gitárhang borzolja tovább a kedélyeket. Ezután kezdődhet a már jól ismert thrash. Teljesen ugyanazok a dalszerkezetek jellemzik a számokat, ezen direkt nem változtattak a fiúk, egyszerűen egy feszesebb előadásban kapjuk meg őket. Tom vokálja semmit se változott az előző lemez óta. A visszhang kifejezetten jól áll rekedtesen súlyos hangjának. Ehhez a zenéhez nem is tudnék jobbat elképzelni. Kronologikus sorrendben haladunk előre az időben, mindegyik albumról egy számot kapunk és nem is a legismertebbeket. Az After The Deluge egy szintén 5 perces thrash töltény és persze egy klasszikus Sodom dal. A fiatalos energia most is ott van a dalok lelkében, egy sokkal profibb tálalásban előadva. A kezdet kezdetén nem is igazán számított, hogy milyen dalok, dalszerkezetek vagy feszesség jellemzi a zenéjüket, egyszerűen zajongani akartak. Minden düh, ami felgyülemlett bennük, az a korongokon kötött ki.

A szólók tipikus thrash szólók, Kerry King apánk szelleme már itt is kísértett. Kaotikusak, gyorsak, de egyszerűen illettek ehhez a zenéhez. Sőt talán a Sodomnak még jobban is álltak, mint az Öböl parti társaiknak. A német és a brazil thrash mindig mocskosabb és izmosabb volt, mint amerikai társaik. A szénbányák és favellák árnyékából ez talán nem is olyan meglepő. A Baptism Of Fire az egyik kedvenc számom, itt is eredeti formájában előadva mindezt. Egy dolog viszont mégiscsak hiányzik, és ez nem más, mint az analóg hangzás. Tudom, 21. századi tálalás meg minden, mégis én nagyon jó néven vettem volna, ha a hangzás is megpróbálna az akkori időkre reflektálni. Ha ezt összekombinálták volna a mostani zenei tudásukkal, akkor egy igazán figyelemreméltó feldolgozás albumot kaptunk volna. Ennek ellenére egy teljesen szerethető lemezt kapunk, ami sok újat nem fog tartogatni. Van evvel valami baj? Szerintem nincs. És amiért ezt mondom, az azért van, mert még most is azt érzem, úgy hallom, tapasztalom, hogy ők ezt imádják csinálni. Ez a szenvedély pedig át is települ a dalokra, és azok előadásának minőségére is. Sose volt nagy talány megfejteni a zenéjüket, nincsenek bonyolult dalszerkezettel rendelkező kompozíciók a korongon, mégis szórakoztat.

Egy bajon van a 40 Years At War – The Greatest Hell of Sodom-al. Ez pedig nem más mint a hossza. 66 perc egyszerűen sok ebből a zenéből, bőven lehetett volna egy koncentráltabb és kompaktabb dalcsokrot is összeállítani. Tudom, hogy mindegyik állomáson végig szerettek volna menni, de én az M-16-nél viszont megálltam volna. Véleményem szerint ezután nincs túl nagy különbség sem hangzásban, sem zenei tudásban az akkori és a mostani felállás között. Ezáltal egy kicsit monoton egyhangúságban telik a következő jó pár perc. Sokkal szívesebben vettem volna azt, ha a régebbi albumokból több dalt játszottak volna el. Persze, nagyban érezni a zöldhasú szagát, hogy egy kicsit megfejelik a Genesis XIX bevételeit, de nincs ezzel baj, a zenében most sincs kompromisszum. Rájuk sose volt jellemző a melodikus tapogatózás, vagy rádióbarát megközelítés, sőt a csajoknak se akartak tetszeni finomra hangolt, power balladákkal. Ez önmagában tiszteletre méltó, ennyi önünneplés vagy életmű előtti tisztelgés, (kinek, hogy tetszik) még belefér. Senki se hitte volna, hogy például Tom Angelripper még egyáltalán életben lesz 40 évvel azután, hogy megalapította bandáját és tessék, itt van és ugyanolyan energiával adja elő a régi és újabb számokat mint annak idején.

Mindezek ellenére egy szép jubileumi albummal állt elő a Sodom, ami nem fog csalódást okozni a rajongóknak, így nekem se. Szó sincs arról, hogy a 40 Years At War – The Greatest Hell of Sodom új rajongókat fog nekik szerezni. Egyszerűen egy fasza, kicsit bő lére eresztett, Sodom esszenciát kapunk, retrospektív megközelítéssel mai felfogásban. Sose voltam az a rajongó, aki ha meglátja szeretett bandája logóját egy borítón, akkor már előre elkönyveli magában, hogy újra egy hibátlan mestermű született, ami megreformálja a zenei világot. Ráadásul aki nem ezt gondolja, az egyszerűen hülye és nincs hallása. Rengeteg olyan gárda van, akiket kedvelek, de simán elismerem, ha kutyaszart tettek az asztalra és azt próbálták csokoládé néven árulni. Itt erről szó sincs, csupán kapunk egy sokszor elfeledett dalokból álló stúdiókoncertet, ami a fanoknak szól elsősorban. Október 28-tól a Steamhammer fogja elhozni számunkra a nukleáris telet, ami talán azóta nem volt ennyire közel, mint most.

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.