„Nem élünk meg a zenélésből, de ha egyszer beindulnak a zenekar dolgai, akkor szívünket és lelkünket beletesszük!” – Clawfinger interjú

A Clawfinger az 1993-ban megjelent Deaf Dumb Blind lemezzel szinte berobbant az európai metal színtérre. Részben nekik is köszönhető, hogy a stílusok közti átjárást a közönség nagy része a kilencvenes évek közepére már ne csak egy lesajnáló mosollyal díjazza. Fennállásuk első 14 évében hét albumot adtak ki, a lendület 2013-ra fogyott el teljesen, a zenekar feloszlatta magát. Úgy tűnt, még korai volt nyugdíjról beszélni, egy év szünet után a Clawfinger ismét színpadra állt, a visszatérés óta kisebb turnékon lehet őket elcsípni. A zenekar múltjáról, jelenéről és jövőjéről az őszinteségéről és szarkazmusáról híres Zak Tell énekes válaszolta meg kérdéseinket.

2007 óta nem adtatok ki új lemezt, milyen helyet foglal el az életetekben a Clawfinger? Egy komoly hobby, vagy egy másodállás?

A jelenlegi főállásainktól függ, mikor tudunk a zenekarral koncertezni. Ha ebből a szempontból nézzük, akkor ez a másodállásunk. Ha elindul egy turné, akkor viszont ez lesz a főállásunk. Nem élünk meg a zenélésből, de ha egyszer beindulnak a zenekar dolgai, akkor szívünket és lelkünket beletesszük!

Fotó: Pap Dániel

Ha mindannyian dolgoztok, mikor marad idő a zenekarra?

Ez mindenkinél más… Én minden munkanapon reggel 9 és 5 között egy iskolában dolgozom. Tudják, hogy régebben egy félig-meddig ismert zenekarban játszottam, és azt is, hogy ez a mai napig fontos része az életemnek.

Environmental Patients címmel adtatok ki nemrég egy újabb dalt. Ezt próbákon raktátok össze, vagy a neten keresztül, filemegosztással készült?

Van egy Dropboxunk, ahová Jocke, a billentyűsünk bedobja az ötleteit. Az alap ritmus azonnal megfogott, elkezdtem megírni rá a szöveget. Otthon egyből fel is vettem, amit tudtam. Átküldtem az anyagot Bård-nak, a gitárosunknak, hogy a hiányzó részeket egészítse ki. Végső lépésként pedig összejöttünk a próbaterembe, hogy egybegyúrjuk. Tehát minden a fájlok küldözgetésével kezdődik, és a próbateremben végződik. Próbáljuk a modern technikát ötvözni az régisulis módszereinkkel. És nyilván próbálunk egy-egy új dalt arra is használni, hogy az éppen aktuális turnéra felhívjuk a figyelmet.




Egy teljesen hétköznapi munkanap alkalmával mennyit gondolsz a zenére? Ilyenkor is jutnak eszedbe ötletek?

Egy zenész élete végéig zenész marad. Az ehhez kapcsolódó gondolkodásmódot csak elnyomni lehet, kikapcsolni nem. Ahogy egy hosszabb kihagyás után összejövünk a többiekkel zenét írni, vagy egy újabb turnéra próbálni, minden azonnal a helyére kerül. Azt viszont ennek ellenére sem tudom, hogy valaha kiadunk-e majd új lemezt. Lehet, hogy a jövőben csak egy-egy új számmal jelentkezünk majd, mielőtt koncertezni indulunk.

A zeneipar nagy része egyébként is ebbe az irányba mozdul.

Igen, úgy tűnik ez egy természetes folyamat eredménye. Szerencsére a metal még mindig a lemezekről szól. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy csak a metal szól már az albumokról. A metal közönséget leszámítva csak a hipszterek veszik a lemezeket.

Fotó: Pap Dániel

Gondolkodtatok már az albumaitok nagylemezes kiadásán? Jövőre kezdődnek a 30 éves évfordulók.

Jó lenne. A koncertek után ki szoktunk menni dedikálni, rengetegen jönnek oda hozzánk ezzel a kérdéssel.

Van ennek bármi jogi akadálya?

Ha jól tudom az első három lemez esetében nem lenne. És hogy őszinte legyek, az a három lenne a legkeresettebb az összes közül, logikus lenne ezekkel kezdeni. Egy harmincadik évfordulós lemezes kiadás kijárna a Deaf Dumb Blind albumnak. Mint minden, ez is pénzkérdés, ki kell találnunk, hogyan valósítható meg. A lemezekre baromi sokat kell várni, a kereslethez képest kevés a gyártókapacitás.

Hogyan állt össze a Deaf Dumb Blind hangzása?

Nem használunk erősítőket a színpadon, mindent egy alkalmazáson keresztül futtatunk, ezért minden sokkal ütősebben szól. A hangszerek tökéletes szinkronban szólalnak meg, ezért érezni őket olyan arcba mászónak. Ehhez jön az egymástól teljesen eltérő zenei ízlésünk. Én a régi punk és hip-hop vonalat hoztam magammal, Bård, a gitárosunk a hetvenes évek klasszikus rockzenéjét szereti, Jocke a Slayer és a Sepultura féle keményebb zenekarokat hallgatja, és a billentyűk mellett fejben dobosnak is képzeli magát… A kilencvenes évek elején eltűntek a glam bandák, a helyükre pedig olyan zenekarok kerültek, akik egyáltalán nem akartak sikeresnek látszani… Jó helyen voltunk jó időben, mi is hasonlóan gondolkodtunk. Ez persze idővel megváltozott, belőlünk is egy csapat háklis öregember lett, akik azóta is ugyanazt a zenét nyomják.

Fotó: Pap Dániel

Már az első lemez is tele van társadalmi problémákat feszegető szövegekkel. Hogyan alakult ki benned már a húszas éveid elején ez a szociális érzékenység?

Gyerekként még nyilván nem értettem meg, de a hetvenes években egy olyan kommunában nőttem fel édesanyám mellett, ahol a politika nagyon nagy szerepet játszott. Aztán ott van a punk és a hip-hop hatása, mindkét stílusban a dalszövegek, és a bennük lévő üzenetek is kulcsfontosságúak. Érdemes megnézni például a The Message szövegét (Grandmaster Flash and the Furious Five), nagyon súlyos. Mindig is azok a zenék érdekeltek, amik szólnak valamiről, és van bennük mondanivaló. Nem hiszem, hogy jobban érdekelne a politika, mint bárki mást. A különbség annyi, hogy nekem ott a mikrofon a kezemben, ezen keresztül több emberhez eljutnak a gondolataim. Nem én vagyok a legélesebb kés a fiókban, vannak nálam a témához sokkal jobban értők. Egy pusztán politikai vitában valószínűleg feltörölnék velem a padlót. Nekem annyi a célom, hogy gondolkodásra bírjam az embereket, nem az, hogy megmondjam nekik, hogyan éljék az életüket. Rengetegszer a fejemhez vágták már, hogy a szószékről prédikálok, ezzel sosem értettem egyet. Nem hiszem, hogy az emberiség, magamat is beleértve, különösebben okos lenne. Szomorú, de ez van. Élhetnénk sokkal jobban is. A rendszer a profitról szól, és egészen addig el lesz baszva a világ, amíg ezen a téren nem lesz változás.




Sikeresebben alakult volna a zenei pályafutásotok, ha nem svéd, hanem amerikai zenekar lennétek?

Los Angelesben valószínűleg sokkal gyorsabban és könnyebben eltűntünk volna a süllyesztőben. Érdekes kérdés, nincs rá jó válaszom. Az Egyesült Államokban a Nigger miatt nem lett belőlünk sikeres zenekar.

Mert az ottani közönség a szám címe alapján ítélt meg benneteket, vagy mert lusták voltak elolvasni a dalszöveget?

Fotó: Pap Dániel

Mindkét dolog közrejátszott. Nincs köztünk fekete bőrű zenész, emiatt szerintük jogunk sincs használni ezt a szót. Fehér emberként nem lett volna szabad így beszélnünk a témáról. Ez egy nagyon összetett probléma lett a közelmúltban, emiatt a szám ki is került a koncertprogramból. A világ változik, a BLM mozgalom magához igazította a témában az általános gondolkodást. Emiatt döntöttünk úgy, hogy ezt tiszteletben tartjuk, és nem játsszuk többet élőben ezt a számot.

Ebben nagy adag irónia van.

Igen… Nekünk a mai napig nincsen problémánk a dallal. A Covid előtti turnénkon még játszottuk, akkor merült fel bennünk, hogy figyelembe kellene vennünk az általános gondolkodásban érezhető változást. Választhattuk volna azt az utat is, hogy mindenki kapja be, ez csak még egy indok arra, hogy továbbra is játsszuk. Végül arra jutottunk, hogy ebben a témában alkalmazkodnunk kell a változáshoz. Abszolút nincs ezzel sem problémánk, enélkül is össze tudunk rakni egy baromi erős koncertprogramot. Ez a téma már 1993-ban is érzékenynek számított. Lehet, hogy nem volt a legokosabb dolog Nigger címmel megírni egy dalt… Nem azért csináltuk, hogy ezzel szerezzünk magunknak hírverést, hanem mert régisulis hip-hop zenén nőttem fel. Már a Clawfinger megalakulása előtt megírtam ezt a szöveget. 21 éves gyerekként, naivan, őszintén, zsigerből, szűrő nélkül.

Nem ezt hívják művészi szabadságnak?

De igen, és ez megint egy olyan téma, amit szintén hosszasan lehetne boncolgatni, és ami miatt még bonyolultabb az ügy. Ahogy már mondtam, nem akarunk mindenki más fölé emelkedni. Abban bízom, hogy hosszú távon javul majd a helyzet, és a mostani döntésünk utólag helyesnek bizonyul. Az Egyesült Államokban továbbra is borzalmas a helyzet. Még mindig léteznek Ku Klux Klan által felügyelt területek, teljes a megosztottság, a rasszizmus ott van mindenhol.

Fel tudsz sorolni pár számot, amelyekben a dalszövegek igazán közel állnak hozzád?

Fotó: Pap Dániel

Nem egyszerű dolog párat kiemelni, mind a hét lemezt teljesen más okból szeretem… A Sad to See Your Sorrow egy gyerekkori barátnőmről szól, aki herointúladagolásban halt meg, talán az egyik legszemélyesebb szöveg, amit írtam. Aztán ott van az I Guess I’ll Never Know, amit a kisfiam nagymamájáról írtam, aki öngyilkos lett. De nem csak az ilyen sötét témák mozgatnak meg, több olyan dalszövegünk is van, amely egy-egy humoros csavar miatt maradt emlékezetes. Ott van a Two Sides, amit játszani is nagyon szeretek a ritmusa miatt. Vagy a Bitch, ahol a szám címével ellentétben a szöveg egy kutyáról szól, mi pedig büntetlenül káromkodhatunk a refrénben. Talán az egyik leginfantilisebb számunk, mégis halálosan jól szórakozunk rajta. És persze tele vagyunk olyan szövegekkel is, amikre most azt mondom, bárcsak meg sem születtek volna.

Sokat agyaltok egy-egy újabb koncertprogram összerakásán?

Hogy őszinte legyek ez a téma engem egyáltalán nem érdekel, haha😊 Ez Bård és Jocke dolga szokott lenni. Régebben nyilván túlsúlyt kaptak az éppen akkor kiadott új lemez dalai, ma azt a kevés frissebb dalt keverjük a régebbi „slágerekkel”, és személyes kedvencekkel. Hogy őszinte legyek, ezekre a kedvencekre szokott minden újabb turnéprogram épülni.

Mi a helyzet a fesztiválokkal? Figyelembe szoktátok venni, hogy milyen stílusú előadókkal léptek fel?

Esetenként előfordult már ilyen is… De ezen sem szoktunk sokat agyalni, nem tudunk kibújni a bőrünkből. Kimegyünk, és megmutatjuk a közönségnek, kik vagyunk.

Túl kellett esnetek a zenekar feloszlásán ahhoz, hogy most itt legyetek?

Talán… Nem volt az olyan hosszú idő, utólag inkább egy rövidebb sziesztának érzem. Ahogy befutott az első fesztiválfelkérés, már mindegyikünk azon agyalt, hogy nem kellene kihagyni… Nem változunk, nem volt olyan nap az elmúlt 30 évben, hogy valami ne emlékeztessen rá, hogy a zenekar tagja vagyok. És hogy őszinte legyek, én így érzem jól magam!

Hogy látod a Clawfinger jövőjét?

Soha ne mondd, hogy soha, de jelenleg nem látok arra esélyt, hogy visszatérjünk a hónapokig elhúzódó turnékhoz. Viszont szeretnénk több fesztiválfellépést lekötni. Nem zárom ki, hogy újabb lemezt adjunk majd ki, de egyre nehezebb összehangolni a zenekaron belül, hogy mindenki megtalálja az ehhez szükséges időt és energiát.




Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Rockvilág.hu online rockmagazin nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.