Summer Hell Fesztivál: Kreator, Eluveitie, Jinjer – Barba Negra Track, 2021. augusztus 17.

Augusztus 17. Mátyás király 1487-ben ezen a napon foglalta el Bécsújhelyt, de szintén ezen a napon, az Úr 1947. évében rettentette el az embereket a szentendrei tömeggyilkosság, és régmúlt büszkeségünk, a Kandó-féle villanymozdony első üzembe helyezése is ekkor történt, 1932-ben. Nem tagadom, én sokkal szerényebb tartalommal tudom bővíteni a sort, számomra mégis jelentős esemény, mivel két év után ez volt az első nemzetközi koncertélményem. (Bizony, belegondolni is szörnyű: 2019 novemberében volt az uccsó, a Rotting Christ és a Moonspell fellépése. Ha akkor tudtam volna, amit most, bizony mentem volna másra is…)

Zsebemben a jegyekkel, bandukolva a Barba felé a régi, kellemes izgatottság kerített hatalmába. Közben feltűnt valami, ami a bejáratnál vált ténnyé: nem csak számomra más ez a nap. Még csak fél hat körül járt az idő, de a népek özönlöttek a bejárathoz, kintről bepillantva szinte már felsejlett bennem a „teltház” szó! Na, igen, a belépés… Odalépek a srácokhoz, átnyújtom a jegyem, az ojtásimat, a személyimet, mialatt a másikban tartogatom az erkölcsimet és a lakcímkártyámat, mégis öten üvöltenek rám! HOL A MOTIVÁCIÓS LEVÉL, TE SZUTYOK!!!! AMIBEN LEÍROD, HOGY MIÉRT PONT IDE, MIÉRT PONT EZT A KONCERTET AKAROD MEGNÉZNI!!! AZT HISZED, CSAK ÚGY BEFLANGÁLSZ IDE, MINDENFÉLE INDOK NÉLKÜL? MIT KÉPZELSZ MAGADRÓL!!!!!! Huh, szerencsére ez csak egy flash volt az agyam hátsó részében, de ki tudja, azért az eszembe ötlött, miközben irathegyekkel a kezünkben várakoztunk a sorban.

És bent vagyunk, és metálosokat látok mindenfelé, minden nációból, minden stílusból, egy rakáson. Néha nem is értem, hova tűnik hétköznap ez a sok jóféle ember. A buli (fesztivál), mondhatni, párhuzamosan zajlott a két színpadon: a csarnokban három kiváló magyar zenekar, a The Hellfreaks, a Nova Prospect és a Remorse lépett fel, míg a nagyszínpadon a cikk címében is megtalálható három banda. Sajnos a feszített időrend, illetve a meleg és a csarnok okán meg sem próbáltunk belépni a rögtönzött szaunába, az érintett zenekaroktól ez úton is elnézést kérek!

De nézzük végre, amiért jöttünk! Muszáj volt, mert mindenki patent pontosan kezdett: meg sem ittuk a második ser-Unicumunkat, már kezdődött is a Jinjer műsora. A 2009-ben alapított donyecki zenekar annyira nem az én világom, de jelen helyzetben nem válogatunk, ezért az asszonnyal nyugisan beálltunk a hátsó traktusba, közel a sörpulthoz, de az elmondottak ellenére nagyon kellemesen csalódtam bennük. Minden megvolt abban az egy órában, ami kell a remek hangulat beindításhoz: pörgős számok, karakteres frontember, minőségi zene. A gitárosok remekül dolgoztak alá az amúgy is szemeket gyönyörködtető Tatianának (na igen, az öltözéke itt sem volt apácazárdába való 😉 ), aki tagadhatatlanul és szó szerint uralta a színpadot: hol az egyik sarokba repült, hol valamelyik zenész mögött bukkant fel, s a hozzá hasonló, dörgedelmes hangja hűségesen kísérte el útján. Négy megjelent albumuk lévén a dalok megoszlottak, s így kellően felölelték eddigi útjukat. Az külön bátor tett volt, hogy a Pisces-t simán kihagyták a sorból. Csupán privát probléma, hogy mindezek ellenére nekem a nóták idővel sablonossá váltak, egyre kevésbé egyediesültek, és ezzel kapcsolatban a koncert után sem változott a véleményem, s bár élőben jól teljesítettek, továbbra sem velük fogok kelni, annak ellenére, hogy 5/5-ös bulit nyomtak.

Nem úgy az Eluveitie. A 2006-ban debütáló Spirit és a rá két évre érkező Slania mai napig nagy kedvencem, a zenekar munkásságát egészen a Helvetios-ig ismerem, onnantól viszont elvesztek számomra: akkorra csömörlöttem bele en block a néhol már sramliba hajló folk-népzenei metálba, így mára elég kevesen maradtak a repertoáromban. De visszatérve a koncertre, sajna ők is halálpontosak voltak, megint csak egy serre jutott idő (na meg Sipy kolléga üdvözlésére ). Nem is vacilláltak sokat, az Ategnatos felcsendülő dallamaival el is indult az utazás, hol a svájci Alpok, hol az ősi kelta tájak mezejére. Sokat vártam tőlük, és meg is kaptam, amit akartam: nagyon progresszív, lendületes koncertet nyomtak, adtak mind a minőségre, mind a mennyiségre. Bár a számok jelentős része az új albumról szólt, ami teljesen érthető is, azért a változatos nótáknak hála remekül érvényesült mind Nicole, mind Chrigel hangja, így a népi hangszerekkel élőben kísért Havoc, King, vagy a friss The Call of the Mountains igazi csemege volt a rajongók számára, zárszóként pedig természetesen a kihagyhatatlan Inis Mona robbantotta fel a küzdőteret. Akarom mondani, robbantotta volna: jó pár Eluveitie koncerten megfordultam, de kevés olyanon, ahol ennyire visszafogottan fogadták ezt a nótát, mint itt… Na mindegy, nyomtam még egy sert.

 

Végre! Elértünk az est szerintem legtöbbek által várt pillanatához, a Kreator zúzdájához. Amikor Milléék bevonultak, és felhangzottak a Violent Revolution jól ismert riffjei, már egy gyufaszálat nem lehetett leejteni, több ezer metálvilla és ököl emelkedett a magasba, a lángcsóvákkal megtámogatott refrén pedig hangorkánként szállt a kellemes nyári estébe. Már itt eldőlt, hogy ez a koncert más lesz, mint az eddig fellépőké. Az 53 éves énekes már itt kézbe vette az irányítást, sokkal jobban együtt élt a közönséggel, szinte minden számhoz volt valami megjegyzése, ha lanyhult a lelkesedés, odacsapott rendesen!

És az egész óra erről szólt, mialatt a Kreator teljes életútja megszólalt előttünk. Nem is nagyon ragadtak le egy korszaknál sem: World Divided, Satan Is Real, Enemy of God, Phantom Antichrist, Pleasure To Kill; két számot csak az Extreme Aggression-ről és a Gods of Violence-ről játszottak, miközben a kivetítőn Violent Mind különböző manifesztációit nézegethettük. Sajnos, mi megint nem teljesítettünk jól: egy szám erejéig ugyan nyílt egy moshpit, de mire odaértem, huss, el is tűnt… Itt egy pillanatra mintha összenéztünk volna Millével, valahogy egyikünk sem értette a dolgot. Úgy látszik, a brutál kemény mag kint maradt, talán pont az oltással szembeni hajthatatlanságuk miatt, de ez egy másik történet, ezért ráfogtam a kevés piára. Szerencsére a zenekart ez nem tartotta vissza, és nem váltott country zenébe. A frissen érkezett Frédéric Leclerq egyelőre jó választásnak tűnik, a megbízhatóságot továbbra is Sami Yli-Sirniö adta, ami a kiváló hangzásnak hála még jobban kijött az egész koncert alatt, ám az egész hepaj így is 22 óra 00 perckor véget is ért, és hazamentek a legények.

Mi még nem: az asszonnyal elkortyoltunk egy búcsú sör-töményet, megbeszélve, hogy hiába a sok zenekar, ezek az egy-egy órás etapok együttesen kevesek, hallgattunk volna még egy kis teuton thrasht, pláne hogy a párom kijelentette, nála bizony a Kreator is felkerült a Rotting Christ szintjére, azaz kib. tetszett neki! Kellemes nap volt, sokadmagammal egy kicsit feltöltődtünk az internacionális zenekari mannákkal, amiket – sajnos hallva a sorozatos lemondásokat – a közeljövőben nehéz lesz pótolni. Fuck Covid!!

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Rattle Inc. nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.