HellLight – Until The Silence Embraces (2021)

A brazil HellLight nem egy hírhedt funeral doom monstrum annak ellenére, hogy a gyökerei egészen 1996-ig nyúlnak vissza. Néhány lemeze és kezdeti minősége okán ezt nem csodálom, azonban azon kevés zenekarok közé tartozik, melyeknek első pillanattól kezdve követem a munkásságát és igazoltan hatalmas ugrásokat voltak képesek megtenni albumról albumra, bár ezek a maguk módján önmagukban hangulatosak voltak. A HellLight egy fokozatosan fejlődő, érő és saját hangját kereső (úgy gondolom mára megtaláló) projekt. A horda főnöke, az alapító Fabio De Paula kitartása és elszántsága minimum példaértékű, friss korongjuk, az Until The Silence Embraces dalcsokra pedig simán odatehető az év legmegbízhatóbb, legmagabiztosabb temetői himnuszai mellé. Régóta megosztják velünk munkájuk gyümölcsét, így korábban már olvashattatok nálunk a Funeral Doom, And Then, The Light Of Consciusness Became Hell, No God Above, No Devil Below lemezekről, valamint legutóbb a 2018-as As We Slowly Fade anyagról.

Ez utóbbi összegzésében írtam, hogy a zenekar kicsit ráállt utóbbi anyagain a sablonosabb, de minőségi termelésre. Nem is tévedtem ezzel nagyot, hiszen az Until The Silence Embraces sem találja fel a spanyolviaszt és reformálja meg a műfajt, de annak eszközeit jóval hatásosabban és erőteljesebben használja fel, mint eddig bármikor a zenekar történetében. Elérkeztünk tehát a hetedik HellLight lemezhez, ami most is valamivel profibbra sikerült az elődjénél és az atmoszférikus jelzőt is bátrabban magára aggathatja, mint korábban. Azt sem felejtettem el az előző írásokból kiindulva, hogy miért is olyan nehéz közel férni ehhez a rothadó, de mégis hívogató gyümölcshöz: eddig egyetlen lemezüket sem sikerült játékidő tekintetében arányossá, barátságossá tenniük. Gondoljatok csak bele, az eddigi legrövidebb lemezt adták ki legutóbb 1 óra 4 perccel, most viszont visszatértek a végeláthatatlan menetelésekhez, melyek nem feltétlenül indokoltak az összképet illetően. Az Until The Silence Embraces legkarcsúbb tétele 11 perces, úgyhogy ez a kiadvány is csak a legelvetemültebb rajongóknak fog igazi csemegét szolgáltatni.

Belépőnek, funeral doommal ismerkedőknek még véletlenül sem ajánlanám, mivel ehhez képest sok-sok My Dying Bride és Paradise Lost fogyasztásra van szükség, hogy azok popularitásával és HellLighthoz mért vidámságával feltöltődve tudjunk eme szélsőség irányába elmozdulni… Mégis mi az akkor, amiért nem tudok haragudni erre az újabb világvége-hangulattal átitatott búslakodásra? A válasz nagyon egyszerű: a zenekar megfoghatatlanul széppé, érzelemgazdaggá tudja tenni az elmúlás minden hangját, főleg úgy, hogy Fabio tiszta énekhangja az évtizedek alatt szerintem az egyik leghatásosabbá, leghitelesebbé vált. Engem már akkor is nagyon meglepett, amikor a Funeral Doom bónusz lemezén olyan előadók, zenekarok feldolgozásaival mulattatták magukat, mint a Neil Young, Pink Floyd, Danzig, Bathory és a Queen, hogy milyen tiszta hangok rejlenek ebben az énekesben, ám a zenekar fejlődése egyben az övé is az elmúlt időszakban. Korábban a tiszta hang adott volt, de nem sikerült igazán beépíteni a vánszorgó, hörgéssel telített egyvelegbe, a friss korongon viszont minden megjelenése ékkőként csillog a sötét alagutakban. Szükség is van valami kapaszkodóra ebben a félhomályban, ahol a trióként működő zenekar nem is ad mást, csak a dobokat, a lassú riffeket és a szintetizátor hangját (érdemes összehasonlítani a Necron által bemutatott Abysskvlt lemezével, ahol több, mint egy tucat hangszer szerepelt a papírforma szerint ugyanebben a közegben működő zenekarnál).

Az egyszerűség azonban nem szegénység a zenekart tekintve: a hangok közti üresség, a csend jellemzően a koncepciójuk része. A HellLight sajátossága egy kísérteties, rideg nyugalom sugárzása, egy olyan állapot bemutatása, amiben már nincs élet, csak az utána fennmaradt megmagyarázhatatlan hiányérzet. A szellemek szólalnak meg a hangszereiken keresztül, akik fizikailag már nem kötődnek ehhez a világhoz, de még a túloldalra sem értek át igazán. Aki erre nem nyitott, annak örökre zárva maradnak a zenekar monolitikus kövekből épített, százéves borostyán által benőtt hatalmas kapui…

Végül muszáj megjegyeznem azt is, hogy a csapat két tagjának a járvány miatt alkalma adódott egyéb projekt kezdésébe is, így idén nemcsak a nagy öregnek mondható brazil zenekar bővült új anyaggal, de az amerikai Chalice Of Suffering tagjaival összefogva létrehozták a Solemn Echoes nevű formációt, ami megér majd egy külön cikket.

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.