Beatrice – Támadás! (1980/2020)

Ismét szerencsés vagyok, mert megint egy olyan zenekarról és kiadványról írhatok, amit a hagyományos értelemben véve senkinek sem kell bemutatnom. Akik ismerik a Beatricét, azok nagy valószínűséggel tudnak a lemezről. Az írott és elektronikus (nem csak zenei) sajtóban több helyen hírét adták, sőt méltatták a kiadványt és a zenekart. Akik pedig a fekete korongok bűvöletében élnek, úgyszintén tudhatnak róla. Sokan, akik a jelen korban is még alkotó, ráadásul több évtizedes múlttal rendelkező zenekart kedvelik, biztosan meg is vették már az LP-t. Az idők során a legénységében törvényszerűen is némiképp frissült, de továbbra is önazonos Beatrice legújabb kiadványa valójában a jelenleg fellelhető legrégebbi darab.

Beatrice 1980 – Fotó: Jávor István (FORTEPAN)

Egy másik világban, egy párhuzamos 1980-ban, de mondjuk ugyanezen zenei magazin felületén borzasztóan erősnek hatna, hogy íme, itt egy elsőlemezes zenekar meglehetősen hallgatható minőségű koncertfelvétellel, kiforrott dalokkal, amin egy stadionnyi rajongó üvölti a szöveget teljes áhítattal!

Jó néhány éve hallgatom, azaz hallgattam a zenekarnak a Ring kiadó által gondozott elsőként kiadott és rögtön dupla lemezét abban a tudatban, hogy ez tényleg az első. Az immáron 15 éves értékmentő munkájának új elemeként a Moiras Records most kiadta a Ricse sokak (valószínűleg a mai 60-as korosztály) számára emlékezetes Kisstadion béli 1980. szeptember 5-i koncertjének teljes hanganyagát. A felvételen a klasszikus felállású zenekar hallható: Nagy Feró – ének, Lugosy László – gitár, Miklóska Lajos – basszusgitár és Donászy Tibor – dob. Többeknek ma már nehezen érthető maga az esemény jelentősége, és valószínűleg az is, hogy egyáltalán miért említem ezt. Ez volt az a kor, amikor az egyébként a nyugati trendekkel, a „fejlett világgal” haladva, a „rothadó kapitalizmus bűzös virágaival” egy időben rügyezett a magyar könnyűzenének a nem Támogatott, inkább Tiltott és ritkán Tűrt irányzata is. Képzelje el az olvasó, amikor valamit nem lehet, nem szabad észrevenni, de akkora tömegeket mozgat, hogy azt nem lehet nem látni! A korabeli politikai hatalom kultúrpolitikát gyakorolt és megmondani igyekezett mi a jó, sőt azt is, hogy a zene által elkövetett tettek közül mi a törvényszegés. A lakótömbünkben lakó néhány évvel idősebb csőnadrágos és matrózpólós, ill. kockásinges társainkat még rövidgatyásan focilabdát kergetve csodáltuk, amikor hazatértek az újabb egyhetes „csövezésből” – szüleik örömére vagy bánatára. A hátukra a véres hurkákat pl. az óbudai Fekete Bárányok koncerten kádárkolbászok rajzolták. Ezt úgy mutogatták a beavatottaknak egyaránt büszkeséggel és oktalan szégyennel, mint mondjuk nagyapám korosztálya egészen a megelőző évtizedig tehette a megmentett Márai Sándor-kötetekkel. 1980-hoz képest alig néhány évvel később a zenehallgatás terén én már éppen az akkor kopottasnak tartott hard rockon szocializálódtam, egy-egy Mobil-, Hobo, Ricse koncertfelvételt (rajta a Sánta Máriát), mint velünk élő történelmet hallgattam, az előbbi két zenekar végre megjelent akkori korongjaikat már a nagy(?)áruházban vehettem meg. Nem sokkal később már lelkesen adtam át a magamat az új és friss hullámnak, amit a NWOBHM indított el. Akkor pusztán azért kellett kapnom egy hatalmas maflást egy rendőrtől, mert igazoltatás során (’88-ban, egyébként a Ricse-lemez megjelenését követő héten – mert akkor büszkélkedtem a vörös-fehér és fekete-fehér borítójú koronggal a kezemben a társaságban) éppen ott voltam, ahol… Ez csak apró borzongás lehetett az évtized eleji zenei mozgalom sűrűjéhez képest. Kamaszként legfeljebb „tudtuk, de nem sejtettük” akkor, hogy ez a zenei jelenség, és maga egy ilyen koncert is mennyire társadalmi szelepként működött a nálunk kicsivel idősebb rajongók, vagy több évvel korosabb gondolkodók mélyben forrongó, változást követelő igényével.

A koncertlemezhez net-en fellelhető képanyagon és a közel azonos időről (pl. a P.Mobil archívumból) közzétett felvételeken jól látszik, hogy ezt a zenét akkor szeretni, követni a zenekart az országon át (nem saját autóval és a kapcsolatot nem mobiltelefonnal, vagy net-en tartva), jelen lenni az eseményen igazán komoly lázadás, érett fejűeknek a létező szocializmus elleni rendszerellenesség kifejezése, a kamaszoknak kitörési pont volt. Magán a bulin ott lenni – a videók tanúsága szerint is – egy eufórikus közelharc lehetett. Adjunk kapaszkodót: ennek hangulatát még a ’80-as évek metal undergound koncertjein is érezni lehetett. A fentebb említett, a kultúrpolitika által is hangoztatott TTT-korszakában érdekes hármas: az Omega, az LGT és a Beatrice játszott ezen a koncerten, széles skálán minőségi rockzenét. Az Omega és LGT közös turnéjára a hazai fősodorban hatalmas népszerűségnek örvendő zenekarok vitték magukkal a Ricsét. Az addigra az alapvonalra szorult banda meglehetősen hosszú koncertet adott, nehezen mondhatnánk (mai szóhasználattal) előzenekarnak. A korszak skizofréniáját jellemzi, hogy a Nemzet Csótánya egy KISZ-által szervezett rendezvényen énekel több tízezer embernek, sőt, több ezer ember énekli vele, vagy neki a dalokat. Az ebben a terjedelemben és minőségben eddig meg nem jelent dalok között szerepel pl. egy mai füllel talán érthetetlennek ható Neoton-paródia is (a Sánta Mária), reflektálva az akkori zenei (köz)életre. Egy korábbi 2004-es részleges megjelentéshez képest a korong zenei anyagának erőssége, hogy a keveréssel vissza tudja adni azt a forró hangulatot. A hangszerek játéka jól kivehető, az ének és a Ferót jellemző konferansz a koncerten is kiválóan hallható – az akkori kultúrpolitikusok nagy bosszúságára. A felvétel mégsem tündököl talmi színekben azzal, hogy egy hangmérnök a mai kor fülének megfelelő hangzással sterilizálja. Virányi Attila, aki a Freiburgi Zenei Egyetem vezető hangmérnöke volt évtizedeken át, kiváló munkát végzett. Ez a lemez legalább annyira kordokumentum, mint a magyar rockzenét meghatározó dalok gyűjteménye.

A borító koncepciója a kiadó sok kiadványán tetten érhető: illeszkedjen a kor hangulatához, jellemezze a kiadványt, és hamisítás nélkül adja azt az érzést, hogy ez akár akkor is így jelenhetett volna meg. Méginkább azt, hogy így kellett volna megjelenjen. Ez persze eleve ironikus, tudván, hogy a kiadványok jelentős része miért nem jelent, vagy jelenhetett volna meg. A Ricse Támadás! című első lemezén Bodola György grafikája látható. A Tardos Péter 1980-as Rocklexikonjából bizonyára sokaknak ismerős kép zsigeri erővel fogja meg Nagy Feró akkori és még jó néhány éven át is jelen lévő attitűdjét.

Nincs értelme a dalokról bármi továbbit is írnom. Megmelítendő azonban, hogy a címadó tétel most először szerepel címadóként a jól ismert csatakiáltással. Hasonlóan érdekes, hogyan jelenhetett meg ’88-ban Jerikó címén, a szocialista-materilista ideológia közepette, az ezernyi konkrét és áthallásos üzenettel teli dal, de ezt a gondolatot talán a dupla másik első lemez feletti merengéssel érdemes folytatni.

A kiadótól kapott információ szerint a lemez első 350 db példánya már elfogyott, így a következő csomagból előrendelhető. Hajrá, …támadás!

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.