Okkult démonidéző jóga

Ghost, All Them Witches, Tribulation – Budapest, 2019. december 3., Budapest Aréna

A Ghost napjainkra sikerprodukcióvá nőtte ki magát a kemény zenei piacon. A csapat rajongótábora folyamatosan nő és akit egyszer elkapott a Ghost “érzés”, azt többet nem ereszti. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy míg az utolsó magyar buli még a Barba Negrában volt, a beszámolóm tárgyát képző esemény már a Budapest Arénában került megrendezésre. Ez azért elég nagy dolog, legalábbis én az első lemez tájékán még kisebb összeget sem tettem volna fel erre. Mint ahogyan arra sem , hogy ilyen széles korosztályú és megjelenésű lesz a koncert a közönséget tekintve. A nagycsaládoktól az öltönyös/kosztümös párokon át a „kőmetál” arcig mindenféle emberrel lehetett találkozni a kinézetet figyelembe véve.

Az estét a honfitárs Tribulation nyitotta (ezen egy kicsit meg is lepődtem, amikor nyilvánossá vált a menetrend). A svéd zenekar mára igen távolra került az első két lemez – amúgy kiváltképp remek – death metaljától. A stílus vett egy erős fordulatot, a The Children of the Night már egy death metal alapokon nyugvó, de annál sokszínűbb összképet mutatott, melyben elfér a dark/goth dolgoktól kezdve a dúdolható gitárdallamokig egész sok minden. Igazából jelenleg már csak az ének emlékezteti a zenekart a pályakezdő időkre. A csapat tavaly jelentkezett új albummal, a Down Below mind zeneiségét, mind pedig minőségét tekintve folytatja a csapat eddig megkezdett útját.A csapatot kiváltképp hangulatos színpadkép vezette fel (füstölők, sejtelmes fények), melyek remek hangulatalapozóként szolgáltak. Aztán a zenekar pontos kezdéssel bele is vágott a szeánszba, mely kifejezést tudatosan használom. A színpadkép a zenekar színre lépésével egy varázslatos démoni világba kalauzolt, ahol a sötétség gyermekei mellet lidércek és démonok uralkodnak, a talpalávalót pedig a Tribulation húzza.

A koncertet az utolsó lemezes Nightbound-al nyitpotta a csapat, melyben rögtön összes erény megmutatkozott az esetleg avatatlan füleknek.  Aztán sorra jöttek a Tribulation slágerek (Melancholia, a The Lament) gótikus romantikával és kiváló gitártémákkal fűszerezve. A csapat pedig mind ehhez varázslatos színpadi működéssel asszisztált. Az egész társulat kitett magáért, de külön említésre méltó volt Jonathan Hultén egyszemélyes, egész koncerten át tartó igéző performansza, mely szemet gyönyörködtető volt minden elvontsága ellenére.

A svédek kiváló koncertjét, a számomra szinte teljesen ismeretlen All Them Witches produkciója követte. Az előzetes ismerkedés alapján a zenekar nem nyerte el a tetszésemet, de mivel ilyen már sokszor volt (aztán meg pozitív csalódás lett a vége), kíváncsi vártam, hogy sikerül-e elvarázsolniuk. Lelövöm a poént, számomra nem csak a varázslat maradt el, de az idei év legrosszabb koncertje volt az amerikaiak produkciója. Jellegtelen tucat muzsikát halottam, hasonlóan színtelen előadásmódban. Semmi más nem járt a fejemben, csak az, hogy hogyan kerülhetett be ez a csapat a turnéra. Sem a stílus, sem az előadásmód sem pedig semmi általam nyert benyomás nem indokolta a zenekar létjogosultságát a Tribulation utáni pozícióban, de megkockáztatom a turnén sem. Felüdülés volt a Ghost színpadi előkészületeinek és a közönségnek a zajait hallgatni a koncert utáni szünetben.

Alapvetően én nem ültem fel indulásakor az okkult rock vonatra, és ha jobban belegondolok igazán sokat később sem utaztam vele. Annak ellenére, hogy tudtam a sereghajtó Ghost létezéséről és a bemutatkozó album kiváltképp pozitív fogadtatásáról. A kapcsolatunk kialakulásának katalizátora Tomi Joutsen Amorphis énekes volt, aki 2010 táján – és aztán később is – az egekbe magasztalta a svédeket, illetve számtalanszor mutatkozott Ghost pólóban. Akkora volt a hype, hogy meghallgattam a lemezt, amely aztán az idő előrehaladtával egyre inkább rabul ejtett és aztán el sem engedett. A második lemezt már lelkes hallgatóként vártam, de csalódnom kellett. Nem csak a debüt fényében, de a teljes diszkográfia tükrében is a leggyengébb korongnak tartom Infestissumam-ot. Aztán a már nem csak a sikereket tekintve vezetett felfelé az út, de kiadványok minősége is egyenletesen magas színvonalat mutatott (a Prequelle  kedvemtől függőn holtversenyben van az első lemezzel a legjobb Ghost lemez címért, az idén megjelent Seven Inches of Satanic Panic-en megjelent Kiss The Go-Goat meg simán a csapat egyik legkirályabb slágere). Az előzmények fényében – az All Them Witches tükrében meg pláne – az idei év egyik legjobban várt koncertje volt.

Aztán lehullt a lepel, a szemünk elé tárult a varázslatos színpadkép, Tobias Jens Forge és csapata pedig a csapatot övező kultusznak megfelelő módon robbant a színpadra. Egy perccel a koncertkezdést követően, már gyermeki elégedettséggel és mosollyal az arcomon élveztem a csodát, amit a svédek előadtak. Az Ashes és a Rats volt a két kezdőnóta, szóval azt hiszem nem mondhatjuk, hogy a véletlenre bízták a hangulatfokozást. Aztán sorra jöttek a kiadott hanghordozókról ismert nóták, melyek szinte mindegyike potenciális sláger. Profizmus, profizmus és profizmus. Ez a koncert erről szólt. Mert aki egy Ghost koncertre látogat az szórakozni akar, mintha cirkuszba menne. Ennek pedig az előadás az első percétől az utolsóig eleget tett. Igen, ez nem egy „ad hoch” rock’n’roll buli, hanem egy óramű pontosságú színi előadás – aminek minden másodperce be volt gyakorolva, ki volt találva – de annak viszont tökéletes volt.

Tobias Forge-ről nem lehet nem írni. Egy zseni a csávó, aki az egyik legkiválóbb csapatvezető, akit valaha láttam. Minden perce élményszámba ment a színpadi működésének, legyen szó a nótákban tanúsított teljesítményéről, vagy a közönség egyéb szórakoztatási formáiról. Azt hiszem erre mondják azt, hogy frontembernek termett.

Gitárpárbaj, közönségszórakoztatás, „Tavaszi szél vizet áraszt”-tal felturbózott Devil Church, konfetti, piro, szóval minden ami szem szájnak ingere. Ehhez párosult egy több, mint két órás, 20 nótás setlist, melyben nem lehetett kivetnivalót találni, csak ha direkt az a cél. Számomra a legnagyobb élményt a He Is és a bevezetőben előzőekben említett Kiss the Go-Goat jelentette, de a többi nóta is kiváló érzékkel lett összeválogatva. A hangzáson sem találtam fogást, ahol mi álltunk minden tökéletesen szólt, a nóták pedig igazán metalosan dörrentek meg a lemezfelvételekhez mérten.

Nyilván nem lesz a Ghost-ból Metallica, de azt teljesen elképzelhetőnek tartom, hogy a következő koncertjük már teljes méretű Arénában lesz megrendezve. A Backyard Babaies/Audrey Horne Negrás buljával karöltve az év bulija volt. Köszönjük Live Nation Magyarország!

Képek: Máté Évi

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!