Girlschool: Demolition (1980)

Melyik volt a metaltörténelem első, kizárólag csajokból álló – a biztonság kedvéért tegyük hozzá: nemzetközi hírnévre szert tett – zenekara? A válasz nyilvánvalóan az, hogy a Girlschool. Sőt, Kim McAuliffe-ék nevéhez még egy rekord fűződik: ők a leghosszabb ideje működő nehézfémipari nőegylet: 1978 óta játszanak ezen a néven, azóta – ha kisebb-nagyobb rendszerességgel is, de – folyamatosan koncerteznek és adnak ki lemezeket.

Egy bekezdés erejéig visszatérve még az elsőségre: a Lita Ford- és Joan Jett-féle The Runaways ugyan már három évvel korábban, 1975-ben hallatott magáról, ám ők sokkal inkább hard rockot (punk rockot, glam punkot) játszottak. A 80-as évek közepének, második felének német női metal csapata, az egyébként ma is létező Rosy Vista 1983-ban indult, a két klasszikus amerikai formáció, a Vixen és a Phantom Blue pedig 1988-ban, illetve 1989-ben jelentkezett első lemezével.

A Girlschool elődzenekarának számító, 1975-ben, még iskolai lánybandaként létrejött Painted Lady-t Kim McAuliffe ritmusgitáros-énekes és Dinah Enid Williams énekes-basszusgitáros alapította. Feldolgozásokat játszottak, majd miután a többiek szép lassan kikoptak mellőlük, Kelly Johnson szólógitáros-énekes és Denise Dufort dobos személyében új társakat toboroztak maguk mellé, amelynek megkoronázásaként 1978 áprilisában új nevet választottak a csapatnak. A Brit Heavy Metal Új Hulláma (NWOBHM) rövid időn belül a dél-londoni csajbrigádot is magával sodorta. Klasszikus, nehéz fémmel bélelt muzsikájuknak, ami jórészt az AC/DC bugija és a Motörhead gyors rock and rollja között mozog, a női ének mellett az időnkénti punkos felhangok adtak egyéni ízt.

(b-j): Enid Williams, Denise Dufort, Kelly Johnson és Kim McAuliffe

A csapatot komoly lemezszerződéshez juttató fordulat egyben egy „csodálatos barátság” kezdete is volt. Első kislemezüket, az 1978-ban megjelent Take It All Away-t Lemmy, a Motörhead frontembere is hallotta, és azonnal találkozni akart a lányokkal. Miután élőben is látta őket, felajánlotta, hogy legyenek ők az előzenekar együttese soron következő turnéján. Nem sokkal ezután Doug Smith, a Motörhead és a Hawkwind menedzsere a lányokat is szárnyai alá vette; kieszközölt számukra egy meghallgatást a jó nevű Bronze Records-nál (amelynek istállójába az említett bandák mellett olyan nevek tartoztak, mint a Uriah Heep vagy az Angel Witch), amelyet követően, 1979 decemberében Gerry Bron, a kiadó főnöke lemezszerződést kínált a hölgykoszorú tagjainak.

Én annak idején simán elmentem a csapat albumai mellett. Talán mert vadulni vágyó tinédzserként cikinek éreztem csajos metalt hallgatni? Vagy mert Dufort-ék nem voltak elég dekoratívak ahhoz, hogy megakadjon rajtuk a szemem? („Egyikük sem volt kifejezetten csinos, bár bizonyos távolságból Kelly Johnson akár a Charlie angyalai tévésorozat egyik színésznője, Farrah Fawcett alteregója is lehetett volna. Mégis volt bennük valami különleges” – nyilatkozta a lányokról annak idején Gerry Bron.) Csak jóval később, amikor az 1985-ös projekt keretében begyűjtöttem számos, abból az esztendőből származó anyagot, került ez a lemez is a gyűjteményembe.

Érdekesség az albummal kapcsolatban (amit ha nem írnak az okos oldalak, nekem fel sem tűnik), hogy az énektémákat a három húrnyűvő hölgy, ha nem is testvériesen, de elosztja egymás között. Kelly Johnson egy, Kim McAuliffe három nótában főszereplő, a szürke egérkének tűnő Enid Williams pedig hat dalban ragadja magához a mikrofont (ki nem néztem volna belőle, a korabeli videófelvételek többségén a két gitáros áll a reflektorfényben).

A Demolition Boys légvédelmi szirénával indít, Motörhead-es tekeréssel folytatódik, de az ott megszokott mélyek nélkül, és különösebb izgalmak nélkül fut le. A Not for Sale-ből, a Take It All Away-ből és a Nothing to Lose-ból is csupán a refrén, vagyis a szám címének monoton ismételgetése ugrik be – utóbbi két nótában egy kicsit túlzásba is viszik ezt. Tetszik a Breakdown dadogós, rap-elős refrénje, bár ez sem bonyolítják túl. Jó a Deadline-ban hallható basszuspakolás is, a Baby Doll különlegessége pedig, hogy a stúdiónóták között ez az egyetlen koncertfelvétel. Ami még feltűnő, hogy mennyi speciális hangeffektet, zörejt használtak a dalokban, szerintem sokkal többet, mint kortársaik bármelyike.

Kedvenc nótám a lemezről a remek riffel hasító, lendületes Race with the Devil, amelynek eredetijét a 60-as évek egyik pszichedelikus rockbandája, a The Gun játszotta. (Izgalmas egybeesés, hogy amikor – szintén egy projekt keretében – annak a zenei korszaknak a kiemelkedő albumait kutattam, a The Gun 1968-as, saját magáról elnevezett bemutatkozó albuma is a hálómba került. Az a korong kezdődik ezzel a dallal…) A szám népszerűségét mutatja, hogy az idők során olyanok is a saját képükre formálták és előadták, mint Jimi Hendrix, a Judas Priest vagy a Church of Misery.

Másik favoritom pedig az Emergency, amit furcsamód előbb hallottam a Motörhead-től, mint a Girlschool-tól. Ennek az oka (története) pedig nem más, mint hogy 1980 decemberében, amikor a lányok ismét stúdióba vonultak, hogy felvegyék második nagylemezüket, zenei producerük, Vic Maile, aki a Motörhead Ace of Spades albumát is gondozta, felvetette, mi lenne, ha a két banda közösen is rögzítene valamit. Ennek az együttműködésnek a produktuma lett az 1981. február 1-jén napvilágot látott St. Valentine’s Day Massacre EP, amin a két zenekar együtt tolja az eredetileg Johnny Kidd & The Pirates-klasszikus Please Don’t Touch-ot (imádom!), majd pedig a ’head a ’school Emergency-jét, a csajok pedig a srácok Bomber-jét adják elő. Na, ez az az anyag, ami már a 80-as években is megvolt…

Az EP kapcsán a felvétel különlegessége, hogy mivel a Motörhead ütőse, „Philthy Animal” Taylor éppen felgyógyulóban volt egy komolyabb nyaksérülésből, mindhárom nótában Dufort dobolt. Sőt, még a BBC One brit tévécsatorna 1981. február 19-i, Top of the Pops című showműsorában is, ahol a két együttes – rövid időre fuzionálva – Headgirl név alatt (Motör/HEADGIRL/school) játszotta el a Please Don’t Touch-ot. Külön felhívnám a figyelmet a McAuliffe mellett vokálozó Taylor higanymozgására…

S hogy mi történt utána? Csak röviden: második nagylemezük, az 1981-es Hit and Run még nagyobb durranás lett, mint a debütalbum. A lányokat hamarosan kézről kézre adták a nagy csapatok: olyan gigászok előzenekaraként indulhattak stadionturnéra, mint a Uriah Heep, a Black Sabbath, a Rush vagy a Rainbow, Amerikába pedig – 1982-ben – az Iron Maiden, illetve a Scorpions vendégeként jutottak el. De főbandaként is nagyobb sportcsarnokokat töltöttek meg, az 1981-es Reading Rock Festival pénteki napjának pedig egyenesen ők voltak a headliner-ei.

A csapat egysége ezt követően megbomlott: harmadik albumukon, a 83-as Screaming Blue Murder-en Williams helyett már Gil Weston basszusozott, 85-től pedig öttagúvá vált a csapat, amelyben az egykori alapemberek közül már csak Dufort-ot és McAuliffe-et találjuk. Ők ketten azok, akik az elmúlt több mint négy évtizedben egy pillanatra sem hagyták el a Lányiskola falait. Egy idő után a Demolition-t feljátszó másik két muzsikus is visszatért, ám nem egyszerre: Kelly Johnson második körben 1993-2000 között volt a csapat tagja, Enid Williams pedig a 2000-től 2019-ig terjedő időszakban játszott ismét a banda soraiban. A klasszikus felállás azonban nem emiatt nem jöhet újra össze, a Please Don’t Touch női énektémáit is jegyző szólógitáros, Kelly Johnson ugyanis 2007 óta sajnos már az égi zenekarban tolja a rock and rollt…

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Rattle Inc. nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!