Dismember: Indecent and Obscene (1993)

Azt hiszem, abban megegyezhetünk, hogy az első Dismember album, a Like an Everflowing Stream hatalmas alap. Számtalan bandára volt/van hatással a mai napig is, ez tény. Viszont emlékszem, hogy a második lemezük már nem győzött meg mindenkit maradéktalanul, de szerintem néhányan túl gyorsan alkottak véleményt, hiszen ez az alkotás is már klasszikussá érett az eltelt 27 év alatt. Én elmondhatom, hogy nálam már az első hallgatáskor úgy betalált, hogy a frissen vásárolt Pioneer lejátszó előtt térdre rogyva csókolgattam a CD-tokot, és olyan gondolatok törtek elő az agyam velejéből, hogy feltetováltatom a Dismember logót a hasamra. Bevallom, tépelődtem (Dismember albumon tépelődni, hmm, ez jó, HEHE) egy darabig, hogy idefirkantsam-e a hülyeségeimet nótáról nótára haladva, de úgy döntöttem, hogy nem teszem. Miért? Mert nem érzem szükségszerűnek, ez az album egy baszott nagy mészárlás az elejétől a végéig, és kár lenne feldarabolni. (Dismember lemezt feldarabolni, na, ez megint találó meghatározás. HEHEHE)

Az album úgy indul, mintha valami eszeveszett vérontás közepébe pottyannál. Semmi intró, semmi lassú felvezetés, rögtön bele a közepébe, kíméletlenül és visszafordíthatatlanul. A kilenc nóta ledarálása még 36 percet sem vesz igénybe, és olyan könnyen lecsúsznak a hallgató fülcsatornáiban, mint Quint kapitány a cápa torkán. A főszerepet a gyorsaság kapta, de minden dalban találhatunk középtempós és lassabb mellékszereplőket, amelyek kiválóan feldobják a szerzemények hangulatát. David Blomqvist és Robert Sennebäck olyan aprítást végeznek itt a HM2-es torzítóval felszerelt láncfűrészeikkel, hogy tutira dobogós helyen végeznének egy fakitermelő világversenyen. Ahányszor csak meghallgattam ezt az albumot, utána egy óra hosszat söprögettem a szobában szanaszét repkedett riff-forgácsokat. Richard Cabeza basszeros teszi a dolgát, nyomja a megkívánt alapot a gitároknak. Ugyanezt mondhatjuk el Fred Estby dobosról is, aki hallhatóan nem a bonyolultabb megoldások híve, csupán üti, ami ütnie kell. De ez ide éppen elég, és hogy a duplázót igencsak szívesen használja, az nekem plussz öröm és élvezeti forrás. Matti Kärki sosem tartozott azon vokálosok táborába, akik piszok mély hörgéssel üdvözölték a halált. Itt is inkább bömböl, ahogy a torkából kifér, vagy éppen üvöltözik, mint akit féreg foga rág.

Nekem mindegyik nóta egy tökéletesen összerakott halálos dózis, de azért megemlítek néhány úgymond kedvencet, hátha van olyan ember a mélyen tisztelt olvasók között, aki nem hallotta még ezt a lemezt, és az esetlegesen feltámadt kíváncsiságát csupán csak egy-két dal meghallgatásával szeretné kielégíteni. Először is a nyitó Fleshless-t említeném, ami egy nagyon jó kis reszelős riffel indít és folytatódik is. Viszont a szerzemény közepén jön egy olyan fasza szaggatás duplázós lábdobbal kísérve, hogy aki erre nem kezd el bólogatni, az még sosem hallott metal zenét, csak kamuzik. A másik dal, ami nagy kedvencem, az a második helyen tanyázó Skinfather, ami az egyik legjobb death metal szerzemény, ami valaha íródott. Gyors vágta, embertelen fűrészelés és a nóta közepén szintén egy olyan menetelős hússzaggatás, hogy az ember libabőrbe bújik. Legvégül az album záró tételéről ejtenék még pár szót, ami nem evilági szerzemény. Végtelenül sötét és mély. Egy bizarr basszustémával kezdődik (engem már ettől kiráz a hideg), aztán bejön a gitár, és David egy olyan szólót nyom alá, hogy az emberfia rögtön keresni kezdi a villanykapcsolót az életnek nevezett szobában. Az egész dal rideg és embertelen. Miközben hallgatom, olyan érzésem van, mintha a pokol labirintusában barangolnék, és minden egyes léptem következtében az élet folyna el belőlem. Nem véletlen, hogy erre a nótára készítettek egy klipet, ami egyébként szintén totál sötét és groteszk.

És most nem szívesen, de ki kell térnem az album borítójára! Aki ismer, tudja rólam, hogy az egyik gyengém az esztétika. Nálam nagyon fontos a külalak. Egyszerűen nem értem, hogy az a banda, amelyiknek az első lemezén a világ egyik legjobb és leggyönyörűbb borítója díszeleg, hogy az ördögnyilába bólinthatott rá erre? Nem az a bajom, hogy brutális vagy véres, hiszen már a lemez címe is része ennek a koncepciónak, de ezt valami profi mesterrel is meg lehetett volna rajzoltatni vagy festetni. Nem tudom, hogy dobták ezt össze, Photoshop-pal, vagy a franc tudja, de nekem nem tetszik. De hát nem lehet minden tökéletes, még ha néha van is, ami az, ugye? Ez legyen a legnagyobb problémám az életben. Nem is rágódom tovább ezen (dehogynem, 27 éve ezen rágódom! HEHEHE), inkább biztatok mindenkit, aki még nem hallotta ezt az albumot, hogy pótolja, mert fontos csavarja a death metal nagy gépezetének. Véres, mint a cápa torka vacsora után, brutális, mint a Rambo 4. és szigorú, mint Sándor Mátyás gróf tekintete!! HEHEHE!!

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Rattle Inc. nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!