Nomad – Kilépő (2020)

Március 6-án digitálisan, egy hétre rá pedig fizikai valójában is megérkezett az ötödik Nomad lemez, amihez kapcsolódóan egy négy részes interjúsorozatban (Marci, Levi, Ábel és Cicó) sok-sok információt olvashattok, ha még nem tettétek meg.

Szóval két év telt el az Új remény óta, a csapat rengeteg sikeres koncerten van túl, úgy tűnik a közönség részéről egyre növekszik a szeretet és a támogatás a banda felé. Teljesen megérdemelten, teszem hozzá. 

Bevallom őszintén, az Új remény nem lett a kedvenc Nomad lemezem. Félreértés ne essék, nem tartom gyengének, sőt! Csak valahogy azon egy olyan irányba indultak el, ami távolodik a Hotel Polimer és Márványmenyasszony keményebb hangvételétől. No, azokat sem lehet metalnak nevezni persze, de ott több keményzenei megoldás volt azért.

Meg kell mondjam, a Kilépő is csalódás volt elsőre, talán pont azért, amiért az Új remény sem lett maradéktalanul a kedvencem. Persze az első hallgatások során sem tartottam rossznak, de valahogy olyan – hogy is mondjam – túl melankolikus volt. (Talán én vágytam valami keményebbre…) Azért persze csak nem hagyott nyugodni (ez jó jel szokott lenni) és a hallgatások során egyszer csak elkezdett működni. Most pedig már azt tudom mondani, hogy pont ez a melankólia az erőssége. Ez egy befelé forduló lemez, elgondolkodtató, belső világot boncolgató, ugyanakkor – ha eléggé belemerülsz – zeneileg ismét színes és mégis egységes.

Azt bizton állíthatom, hogy kialakult a Nomad stílus, amit hamar, már az első hangokból fel lehet ismerni.

Ezt a hangulatot nagyon jól sikerült a borítóval és az egész artworkkel visszaadni. Elgondolkodtató, ugyanakkor mégse vonja el a figyelmet a lényegről, a dalokról, hanem erősíti a hangulatot.

Még a megjelenés előtt, mintegy felvezetésként érkezett a lemezt nyitó Tövisek és rózsák klipje. Akkor dal talán a a klipnek is köszönhetően eléggé bejött. Az biztos, hogy ez a hagyományosabb Nomad világot mutatja. A videó meg kiválóan ad nyomatékot Cicó gondolatainak.

A szöveges videóval megtámogatott címadó dalban megint csak olyan a fokozódó hangulati többlet van, ami miatt szerintem szintén kötelező koncertnóta lesz. A szöveg pedig… egyszerűen megfogalmazott örök igazság. 

“…Semmi nincs veszve

Nem lehet minden keserű

Legyen az élet édes”

(…)

“Csak egyszer ebben az életben

Ne siess! Érezd meg, érezd meg!

Érezd a pillanatot

’mit nekünk a Most adott

Fuss ki a sötétből végre

S falakat döntsünk le

Ne félj! Merj kilépni

Fuss ki a sötétből velem”

(…)

Köszönöm Cicó, pont erre volt szükségem!

Az album erősségét számomra legalábbis egyértelműen a két részes Az ember tragédiája jelenti. Az már nem jelenthet meglepetést, hogy Cicó zseniális dalszerző és a szövegírás sem fog ki rajta, sőt! Viszont ez a két dal valahogy kiemelkedik a lemez egyébként nem gyenge szerzeményei közül. Ebben olyan jól építkeztek, hogy nem lehet nem figyelni.

Az első rész zongorás, akusztikus gitáros kísérete és Marci kifejező éneke, ami nagyon mély, nagyon fájdalmas, olyan hangulati többlet van benne, hogy az leírhatatlan. Ez után nem is jöhet más, csak a katarzis a második részben. Ezt a két dalt érdemes egyként kezelni és ebben a kontextusban azt kell mondjam, ezt akár egy konceptalbum alapjaként is el tudom képzelni. Zeneileg is rengeteg minden történik benne, de a szöveg és főképp Marci változatos vokálja a narrációtól elkezdve a fájdalmas énektémákon át a dal végi katonás vezényszavakig valami bámulatos!

Egy dalt szeretnék még kiemelni, ez pedig az Élek abban az álomban, ami talán a Kilépő legkeményebb dala. Ebben jó zúzósak a gitárok, de számomra Ábel húzós dobolása határozza meg a dalt (sajnálatos hír a távozása). Cicó dal végi szólója meg (nem is) kicsit a The Bedlam időket idézi nekem.

A banda egyébként nem pihent a karantén alatt sem, kihozták az Ellátóházas akusztik koncertlemezt, amiről Andris emlékezett meg nem is oly rég. Abba a programba még csak a Lesz még nyár került be (ami egyébként szöveges klipet is kapott), de ahogy az már nem is meglepetés, ez – bár nem az a zúzós rock alapból sem – unplugged is remek darab. De igazából azt hiszem bármelyik dalról elmondható lenne.

A Nomad elindult egy úton, ami zeneileg a színesebb és a nagyközönség számára is befogadhatóbb. Szóval nekem kicsit hiányoznak a keményebb dalok, ugyanakkor el kell ismernem, a felületes hallgatásnál mélyebben olyan finomságok rejtőznek ezekben a dalokban, hogy le a kalappal. Az pedig, hogy a zenekar is a maximumot nyújtja, azt hiszem már evidens.

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!