PAIN OF SALVATION – Ilyenek voltak az A38 Hajón

 Rögtön az elején lépjünk túl azon, hogy szerintem Daniel Gildenlöw rendelkezik az egyik legszebb férfitesttel a színtér énekesei közül, sőt, talán egyenesen ő a legszebb férfi, aki a koncertszínpadokat tapossa. Tudjuk le azt is egyetlen mondattal, hogy 2014-ben gyakorlatilag a halál torkából tért vissza, amikor kihevert egy súlyos bakteriális fertőzést, s egy ilyen „élményt” bizonyára nem egyszerű feldolgozni, Danielnek az In The Passing Light Of Day című album kellett hozzá, hogy sikerüljön. Ettől a két ténytől eltekintve is katartikus élményt nyújtott a Pain Of Salvation legújabb, ha jól számolom, nyolcadik magyarországi koncertje.

 



Az már eleve nagyon biztató volt, hogy a zenekar egy alkotói hullámvölgyből kilábalva végre olyan albummal jelentkezett 2017-ben, amely nem egyszerűen visszakanyarodást jelentett a stílusteremtő, komplexebb, elborultabb, s durvább hangvételű korai időszakához, de rendkívül érzéki és személyes is volt egyben. Az In The Passing Light Of Day szinte olyan változatos, mint a The Perfect Element I., így ha csak az új lemezt játszotta volna el a zenekar a koncerten, azt is szó nélkül elfogadtam volna tőlük. Ehhez képest (a mintegy két órás műsor második felében) olyan meglepetésekkel szolgáltak, amitől a mai napig borsódzik a karom, ha csak rájuk gondolok.

Már az előzenekar kiválasztása is jól sikerült, bár az olasz Kingcrow vélhetően nem lesz a progresszív színtér piacvezető zenekara, azért rafinált szerkezetű, helyenként többszólamú énekkel megerősített igényes dalaikban, s persze azok előadásában is van potenciál, amit a budapesti közönség tisztes tapssal jutalmazott.

 



A Pain Of Salvation ezzel szemben tényleg lenyűgöző volt. Akárcsak az új albumon, élőben is tökéletes választás volt nyitónótának a személyes indíttatású, több mint tíz perces On a Tuesday, ez az egyszerre monumentális és érzéki, bombasztikus és szomorkás dal, amit a zene intenzitásához alkalmazkodva hol elemi erővel, iszonyatos vehemenciával, folyamatosan headbangelve, hol pedig visszafogottan, szinte csak szövegmondással vezetett elő a svéd zenekar.

 



Már itt érezhető volt, hogy Daniel élvezi az előadást, a szomorkás hangulatú szöveg ellenére végig mosolygott, mintha nem is a vele történtek ihlették volna a dalt. S persze az is rögtön lejött, hogy (ének tekintetében is) milyen erős a Pain Of Salvation aktuális felállása. Nemcsak azért, mert a gitáros Johan Hallgren kvázi második frontemberré, Daniel szinte teljesen egyenrangú társává lépett elő (helyenként talán helyettesítőjévé is, mint énekes?), de vokálteljesítményben is olyat mutattak, amit a túlsamplerezett világunkban már csak ritkán lát/hall az ember.

 



Tökéletesen szólaltak meg a Pain Of Salvation munkásságában mindig is nagyon fontos szereppel bíró többszólamú vokálok (ezekből a billentyűs Daniel Karlsson kivételével mindenki kivette részét), a dobos Leo Margarit pedig olyan magabiztossággal hozta az egészen magas tartományú, tiszta éneket, mint ahogy azt legutóbb talán a szintén dobos Jimmy Keegan tette a Spock’s Beard 2015-ös koncertjén.

 



Az In The Passing Light Of Day varázslata két további dallal (a rafináltan felelgetős Reasons-szel és a direktebb, de kifejezetten fájdalmas Meaningless-szel) folytatódott, majd a Beyond The Pale-lel kezdett bele a múltidézésbe a Pain Of Salvation, amit kétségkívül az est egyik legbizarrabb pillanata követett. Daniel a dal befejezése után egyszerűen leült a billentyű- és a dobállvány közti addig üresen várakozó székre, s elkezdett válogatni az utóbbin elhelyezett vinyl lemezek között. Ahhoz túl távol voltam a színpadtól, hogy borítóik alapján az összes albumot felismerhettem volna, de az teljesen bizonyos, hogy választása végül a Boney M Take The Heat Of Me című korongjára esett, amit démoni vigyor kíséretében azon nyomban el is indított egy lemezjátszón.

 



Hát persze, hogy a Pain Of Salvation karrierjének egyik leggroteszkebb, legironikusabb darabját, a Disco Queent vezették fel ezzel a közjátékkal. Maga a dal teljesen idegen volt a koncert addigi (s azt követő) hangulatától, mégis rettentően hatásosnak bizonyult – különösen az A38 Hajó ezúttal tényleg zseniálisan megkomponált fényeivel megtámogatva –, nagyon komoly mozgás indult be rá. Ahogy korábban említettem, a koncert rengeteg kellemes meglepetéssel szolgált. Jó volt hallani a műsor többi részéhez képest kifejezetten nyugis Kingdom of Loss-t, örömmel fogadtam a második Pain Of Salvation album egyik legfifikásabb tételének, a Handful Of Nothing-nak visszaemelését a műsorba, s persze az is örömmel tölti el az ember szívét, ha egy zenész annyit emlegeti látható őszinteséggel Budapestet, mint ahogy azt Daniel tette (miközben sorra sütötte el a helyenként az önironikus, helyenként már-már morbid poénjait).

 



A magyar kötődésnek többek közt a Reasons-ben adták jelét a magyar nyelvű beszámolással, de az is külön respektálandó, hogy az énekes a Pilgrim előtt megemlékezett egy régi barátról, az autóbalesetben elhunyt Stonehenge-billentyűs Baki Ádámról, neki ajánlva a dalt – amiben a Meshuggah sorait is megjárt basszusgitáros, Gustav Hielm volt méltó partnere –, s amit szinte lélegzetvisszafojtva fogadott a publikum.

 



A Pilgrim után már csak két dal szerepelt a rendes programban, a kellően elborult Inside Out, illetve az új album egyik legkomplexebb, tört ütemekkel telepakolt, kaotikus tétele, a zseniális dallamvilágú Full Throttle Tribe, ami a sokadik katartikus pontját hozta el a programnak. Az extra meglepetés azonban csak azután következett, a ráadásban előbb három(!!!) dalt kaptunk a The Perfect Element I. albumról – külön mini-koncertként is felfogható a Used/Falling/The Perfect Element triumvirátusa –, majd az új album címadó tételével tényleg méltó zárást adott a zenekar egy fantasztikus koncertnek.

A Pain Of Salvation zenészei egy olyan érzelmi hullámvasútra vitték magukkal a hallgatót, amitől az a végletekig kifacsarva, ugyanakkor kellően feltöltődve érezhette magát. Az év egyik legjobb színpadi eseménye volt, amiért nemcsak a zenekart, a telt házat produkáló közönséget is elismerés illeti. Itt nem volt tétlen szemlélő, a magával ragadó, szuggesztív dalok közel tökéletes interpretációjának köszönhetően sok százan lélegeztünk, éltünk, s haltunk együtt Daniel Gildenlöw csapatával.  

Gyuricza Barbi


Fotók: Uzseka Norbert - teljes fotóalbum

 



 

 

Szólj hozzá!

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!