rattlead.hu
Egészen mostanáig, ha megkérdezték volna tőlem, hogy melyik a kedvenc Lucifer-albumom, nemigen tudtam volna választani közülük. A banda zenéje az évek során nem vált jól érzékelhetően lágyabbá vagy keményebbé, gyorsabbá vagy lassabbá, kommerszebbé vagy elvontabbá – az viszont mindenképpen elmondható róluk, hogy lemezről lemezre egyre jobb dalokat írtak. De nem voltak nagyok a különbségek, hogy egyik anyag kivételesen jól sikerült volna, a másik pedig kevésbé.
Valamikor a második korong megjelenését követően, vagyis 2018 táján ismerkedtem meg velük, és azóta nem is vesztettem őket szem elől. 2021 novemberében a budapesti Instantban élőben is láttam őket, de akkor valahogy nem győztek meg: az énekesnő, Johanna Sadonis enerváltnak, kedvetlennek tűnt, mint aki nem lelkesedik azért a zenéért, amit játszik, mint aki egyszerűen csak túl akar lenni a fellépésen. Ez a kép élt bennem róla, róluk, és ezért nem is vártam túl sokat az új anyagtól. „Persze, ezt is meghallgatom, aztán megy a többi mellé, a polcra!” – gondoltam, ám már első-második hallgatásra azt vettem észre, hogy szívesen pörgetem le újra és újra az albumot, ami bizony egy érett, meggyőző alkotás lett, az életmű talán eddigi legjobbja.
Hová is sorolhatjuk a Lucifer muzsikáját? Keménység tekintetében inkább rock, mint metal; okkult doom, jó adag ’60-as, ’70-es évekbeli feelinggel; a lassúbb tempóknál egyértelműen a Sabbath-iskolát képviseli, azonban a zenének van egy pörgősebb, mondhatni, rock and rollosabb oldala is, amely hatás, gondolom, elsősorban a dobos Nicke Andersson The Hellacopters-es énjének köszönhető. Ez utóbbi háttérnek tudom be, hogy az egyébként a doom metal reprezentánsának titulált banda utóbbi anyagain hallható dalok a legritkább esetben lépik túl az ötperces játékidőt. A Lucifer nálam olyan csapatokkal játszik egy mezőnyben, mint a Blood Ceremony, az Avatarium vagy a The Devil’s Blood.
Aki esetleg nem tudná, a német frontember és a svéd ütős nemcsak alkotó-, hanem házastársak is. Az ő tengelyükre csatlakozott rá 2018-ban a két gitáros, Martin Nordin (aki a Dead Lordban is érdekelt) és Linus Björklund, egy évvel később pedig Harald Göthblad basszusgitáros, vagyis a Lucifer öt albumából hármat, az életmű nagyobb részét ez a felállás jegyzi.
Visszatérve a fentebb említett jó nótákra, örömmel rajzolom át a Lucifer muzsikájának az eddigi lemezekkel kijelölt – általam kissé kiszámíthatónak gondolt – ívét, az új anyag ugyanis úgy slágeres és változatos, hogy közben nem fordít hátat a zenekar megszokott stílusának. Az anyagot összességében valamivel tempósabbnak érzem, mint elődeit, miközben a szűk 40 perces programban két lírai nóta is elhangzik – talán még ezeket hallgatva kalandozik el a leginkább a figyelmem, ám egyik dalt sem nevezném tölteléknótának.
Csúcsokat nehezen tudnék megnevezni, hiszen szinte végig fennsíkon haladunk, a Fallen Angel–At the Mortuary–Riding Reaper hármasa például egyetlen nagy, fényes diadalmenet, amit az utánuk következő, jóval lassabb Slow Dance in a Crypt sem tud végzetesen befékezni. Sőt, éppen az alatt szívják fel magukat annyira, hogy előrukkoljanak az anyag adu ászával, az A Coffin Has No Silver Lininggal, amelynek tempójára akaratlanul is beindul a hallgató feje, keze. Pedig a dal egy lágy páros gitármenettel indul, amiről a The Mamas & the Papas 1966-os slágere, a California Dreamin’ nyitása jut eszembe, ám Andersson pörgetését követően jön a feszes riff és a hozzá igazodó, pattogós ének – na, ez minden, csak nem doom! 
A német-svéd formáció nagyot dobott ezzel a fogós, sokszínű anyaggal, ami jó pár hallgatást követően (csak ma legalább háromszor lement, ami persze a róla írandó cikknek is betudható, mert normálisan azért nem teszek ilyet) a kedvenc Lucifer-albumommá lépett elő.
