rattlead.hu
Wayfarer: American Gothic (2023)
Én gyakorlatilag egyáltalán nem hallgatok black metalt, és az sem áll távol tőlem, hogy a Black Metal Sucks című Lich King örökzölddel bosszantsam a blacker kollégákat:
„Over there in Norway, the churches all burn down
Let’s go dress in goth clothes and get painted like a clown
Awesome leather armbands with spikes like two feet long
Hair is parted down the middle, frowning like a frog
In league with the devil, talking Satan, skulls and hell
Making mommy mad, cause that’s original
If you hate good music, then it can’t hurt to go
Image-conscious assholes, black metal fashion show”
Ismerve a fentieket, talán nem is meglepő, hogy Reaper egy friss, ropogós black metal album meghallgatásával akart megkínozni, bosszút állva minden vélt és valós sérelemért, amit a múltban neki okoztam, vele és szeretteivel szemben elkövettem.
Bevallom, én korábban sosem hallottam a Wayfarer nevű Coloradóban székelő black metal zenekarról, ennek megfelelően a zenéjüket sem ismertem.
Elkövettem ugyanakkor azt a hibát, hogy mielőtt a zenével kezdtem volna ismerkedni, utánaolvastam a bandának, és az atmospheric black/folk metal jelzőket olvasva, bizony magasra futottak a szemöldökeim, és az a bizonyos zabszem is előkerült: hűha, Majka, mondtam magamnak, ez bizony pusztító lesz, de ne akard megbántani Reaper kollégát, légy diplomatikus, de határozott, amikor szétfikázod majd a zenéjét! Ne legyen sértődés, de azért írd meg bátran, hogy mekkora fosról van szó!
Vettem hát egy nagy levegőt, és megnyomtam a play gombot, de a sötét várakozásokkal ellentétben szinte azonnal átjárt a megkönnyebbülés jóleső érzése: „Ravasz terv volt, Reaper, de ezúttal elszámítottad magad!” – mosolyogtam magamban már a nyitó tétel (The Thousand Tombs of Western Promise) első taktusai alatt, mert egyből lejött: ezt a világot én szeretem és hallgatom, ez a Vadnyugat sötét oldala, a Wovenhand és a 16 Horsepower, a dark és alternatív country birodalma, amiben bizony elég otthonosan mozgok.
A black metal is metal (minden ellenkező híresztelés ellenére), így megérkeznek persze a torzított gitárok, és az énekhang sem éppen a countryt idézi, de a dalok felépítése, a tónus, a hangulat ugyanaz.
Nagyon fehér zene, ezt akárhogyan is nézzük, ami egy black metal album esetében talán kissé meredeken hangzik, de ha azt mondom, hogy ez a fehér ember zenéje, akkor talán jobban megértitek, mire gondolok. Nem, nem valami rasszista fajelméletre akarok kilyukadni, egyszerűen csak arra, hogy a gótikus country és ez a fajta black metal nekem egyértelműen valamiféle fehér zajt jelent a maga szikár és ösztövér és mégis kegyetlen hangzásával, a belőle áradó mélyfekete reménytelenséggel, az életöröm teljes hiányával.
Az egymás után következő szerzemények még a címükkel sem lógnának ki egy sötét country lemezről, és egy félelmetes amerikai utazásra invitálnak minket, ahol nem valami okkult szellemek vagy szarvas ördögpofák rémisztgetik a halandót, hanem maga a táj, és benne az ember, ami félelmetes, ahol mindig fúj egy kicsit a szél, és vagy sötét van, vagy perzselő, árnyék nélküli nap.
A pokol itt van a földön, ahogy mondani szokás, és a Wayfarer hitelesen kalauzol minket ezen a kihalt tájon, anélkül, hogy hitelességével kapcsolatban egy szemernyi kétség merülne fel az emberben.
Kinek ajánlom: mindenkinek, aki szereti a sötét hangulatot, a depresszív atmoszférát és az amerikai dolgokat, vagy egyszerűen csak túl jól érzi magát.
Titkos tipp: a lemez zárószerzeménye (False Constellation) egy valódi mestermű.
Hallgatnám? Igen, olyannyira, hogy hallgatom is rendszeresen, simán adnék rá négy csillagot meg egy felet.
Majka
Wayfarer: American Gothic (2023)
Azon törtem a fejem, hogy mennyire legyek gonosz Majka kollégával a lemezem kiválasztásakor. Válasszak egy szimfonikus, poszt-apokaliptikus, rénszarvas-daráló extrém harcos-pogány skandináv-félszigeti metalt? Vagy egy túlvilág mélyéről, démonok hadával megtámogatott kénköves keresztény-gyalázó pogány misés black metalt?
Nem, ennyire azért nem vagyok gonosz. 
De azért semmi tingli-tangli, ezért figyelembe véve a friss megjelenéseket, kiszúrtam egy „régi-új” kedvencem most megjelenő albumát, a Wayfarer American Gothic-ját (Eleve ezt éreztem korrektnek. Én se tudom milyen, és Majka sem, ha esetleg ismerné őket, bár kétlem. A baráti köröm se tudta, mi fán terem!).
Aki esteleg nem ismerné őket, egy 2011-ben alapított coloradói banda, stabil felállással – csak posztcserék történtek az elmúlt évek folyamán – és egy csodálatos, jól követhető zenei fejlődéssel. Stílusilag az atmoszférikus/poszt black metalba sorolhatók, hol kevesebb, hol több folkos beütéssel. A korai albumaik annyira nem fogtak meg, azonban a 2020-as A Romance with Violence már nagyot ütött nálam, így kíváncsian vártam a friss cuccukat októberben.
Pfüüü, nem is tudom, mi a legmegfelelőbb szó erre az albumra? Letaglózó, tökéletes? Passz.
Fél napig ki sem bírtam venni a lejátszómból (bár jól kiszúrtak velem, az előrendeléskor még csak CD volt…), olyan erővel szippantott magába ez a zenei világ, hangulat. És a fejlődés. Mert nagyjából az előző album volt ilyen. De mégse. Jobb, kifinomultabb, érettebb lett. Habár nem vagyok oda sem a country-ért, sem pedig az „amerikai népzenéért” (és itt nem az indián népzenére gondolok, az ő pszichedelikus, extatikus zenéik más dimenziók traktusai), itt mégis remekül beillenek a blackes dallamok mögé-elé-belé rakott bendzsó-gitár-mandolin részek, melyek igazi western-country hangulatot teremtenek az egész albumon. Shane McCarthyék azonban nem elégedtek meg ennyivel. Gitárjátékuk, a piano-samplerrel kevert riffjeik az egész albumot nyomasztóvá tették, hallgatásuk alatt olyan bandák neve villant fel bennem, mint a My Dying Bride vagy a Nephilim!, de a lassabb részeknél Edlund mester Tiamatjának árnyéka is fel-felvillant. Talán nem is véletlen, hogy a A High Plains Eulogy már egészen más húrokat pendít meg az ember füleiben. Az első két szám hömpölygő, súlyos és atmoszférikus hangulata ekkor már egyre inkább az IGAZI gótikus világ mezsgyéjét súrolja. Ez a darkos hangulat végigkíséri az egész 43 percet, mégis az album második felére válik egyre uralkodóbbá, hogy a záró False Constellation-ben (ha egy szám van, amit meghallgatnátok belőle, ez legyen!) csúcsosodjon ki (huh, azért előtte az a Black Plumes over God’s Country szám!!), mint egy 1860-as évekbeli poros sárfészek fájdalmas himnusza.
Egész egyszerűen nem találtam fogást az albumon. Minden, de tényleg minden megvan benne, ami – számomra – egy igazi dark-black metalhoz kell, sőt, megkockáztatom, elég rég hallottam ennyire súlyos és mélybe taszító zenét, amire a szövegek és az éneksávok csak még jobban ráerősítenek. Aki szereti az igazán fogós, de nagyon sötét hangulatú, kegyetlen, nem éppen életigenlő zenét, annak csak ajánlani tudom. Én már aznap tudtam, hogy ez a remekmű ott lesz az év végi Top 10-emben.
Már csak abban reménykedem, hogy Majka is elég nyitott ehhez az albumhoz, és nem csinál valami butaságot a meghallgatása közben… Szerintem azért annyira nem fog kiborulni.
Reaper
