rattlead.hu
A Hackney Diamonds című friss Rolling Stones nagylemezzel szinte egyszerre futott be a néhai dobosról, Charlie Wattsról szóló olvasmány. Az életrajz kifejezést szándékosan nem használnám, a Sympathy For The Drummer ugyanis több szempontból eltér a zenészekről szóló biográfiák jól ismert forgatókönyvétől. Az egy dolog, hogy a szerző meg sem kíséreli fenntartani az elfogulatlanság látszatát; ha egyenesben nem is sűrűn írja le, hogy a 2021-ben elhunyt Watts-ot tartja kora legjobb ütősének, ez minden gondolatsorán átüt. Sőt, elég a borítón főcímként funkcionáló, kifordított Stones-dalra pillantani ahhoz, hogy a könyv felütése nélkül is nyilvánvaló legyen a szerző leplezetlen szimpátiája. Mike Edison az olyan kortársakról egyébként sincs túl jó véleménnyel, mint a Cream, a The Doors vagy akár a nagy riválisnak tartott The Beatles. A keresztvizet ugyan nem szedi le Ginger Bakerről, John Densmore-ról vagy épp Ringo Starról, de azt részletesen kifejti, hogy szerinte pontosan mi is hiányzott az említett hármas tagjainak játékából. A sztoriban előre haladva, azaz a könyv későbbi fejezeteiben pedig az épp aktuális pályatársak (az Aerosmith, Jeff Beck vagy a Mötley Crüe) kapják nyakukba a kritikát vagy csak simán az összehasonlító elemzést. Edison Watts feltétlen rajongójaként nemcsak elfogult, hanem ráadásul maga is dobos.
A Mit Tudott Charlie Watts? alcímű kötet így nem az ember, hanem kifejezetten a dobos életrajza, áttételesen pedig egy rajongó szemüvegén keresztül nézve a Rolling Stones krónikája. Ha a szerző nem is szakmázza túl a dolgot, hajlamos a tudományos megközelítésre. A gyermekkor taglalása helyett például kapásból azzal nyit, hogy az összetevők – azaz a mindenkori Stones tagjainak – sorba állításával megpróbálja megfejteni a Rolling Stones zenészei közötti kémia titkát, egészen pontosan azt, hogy maga Watts valójában mit is tett hozzá a Jagger/Richards duó dalaihoz. A családi háttér mélyebb elemzése helyett pedig egy részletes, tanulmányba illő leírást kapunk az ütős hatásairól, ami nem más, mint egy korrajz a ’40-es, de még inkább az ’50-es évek jazz, rock ’n’ roll, illetve blues dobosairól. Ezen nevek jelentős része egy mai olvasó számára az ismeretlen legendák körét fogja gyarapítani. Nagyjából a kötet első negyedét követően térünk rá érdemben is a Rolling Stones dolgaira. Edison rengeteg információt préselt a kereken kétszáz oldalas könyvbe, úgy, hogy az egyik közismert anekdota, a Jagger és Richards dartfordi vasútállomáson történt találkozását megörökítő gondolatsor is csak egy lábjegyzetbe fért bele. A Sympathy For The Drummer nemcsak a szerkezete miatt rendhagyó olvasmány, hanem amiatt is kiemelkedik a jól bejáratott biográfiák sorából, hogy a célszemély nem egy frontember vagy egy karizmatikus dalszerző, hanem csak egy dobos. A jazz rajongó Charlie Watts ráadásul sosem volt a botrányok embere, ugyan az önpusztításban verhetetlen két fő arc mellett ő is évtizedeken át tűzközelben volt, de sosem lépte át azokat a bizonyos határokat. Talán kevésbé köztudott, hogy 1964-től jól működő házasságban élt, sőt a Stones mellett öt szólólemezt is megjelentetett, illetve vendégszerepléseket is vállalt.
A Sympathy For The Drummer ugyan elsősorban a dobosra koncentrál, de épp a szerző nyilvánvaló elfogultságának köszönhetően a kötet végére magát az embert is közelebb hozza az olvasóhoz. Charlie Watts higgadt eleganciája pedig nem színpadi jelmez volt, hanem a maga visszafogottságával, a jazzes gyökerei ellenére is a háttérbe húzódó és a dalokat kiszolgáló játékával az igazi lázadást testesítette meg a két főszereplő dekadens, botrányokkal szegélyezett életvitelével szemben. Annak ellenére, hogy évtizedekig rocksztárokkal közös levegőt szívott, mindvégig megmaradt zenésznek, életműve pedig azt bizonyítja, hogy a tehetség nem egyenlő a technikával.
https://www.libri.hu/konyv/mike_edison.sympathy-for-the-drummer.html
