Fémforgács
Régóta kerülgetem az egyébként szeptember 22-én megjelenő Hexvessel zenekar promós kiadványát, a Polar Veilt, mivel nem vagyok az a kifejezetten folk rockos alkat és a legtöbb helyen így jellemzik a banda által játszott muzsikát. A 2009 óta létező csapat hatodikként érkező korongjának borítója azonban nem hagyott nyugodni, ahányszor megnyitottam azt a felületet, ahol válogatni lehet a különféle kiadványok között, mindig megakadt rajt a szemem és gondolkodóba ejtett: ennek kell adnom egy esélyt, mert egy ilyen misztikus, egyszerű, mégis mindent elmesélő borító csak valami igazán éteri muzsikát rejthet. Ahogy az sejthető volt, az album pillanatok alatt rabul ejtett, bár ehhez az is hozzájárult, hogy itt semmilyen folk rockot, progresszív rockot nem találunk. Ezek talán a formáció korai anyagaira lehettek jellemzők, nem tudom, nem is áll szándékomban visszamenőleg sokat kutakodni, egyszerűen csak élvezem ezt a fantasztikus kiadványt, aminek gyökerei bizony vastagon belekapaszkodnak a metal érába, azon belül pedig a fekete fémbe. Igen, itt alapvető inspirációs forrás a black metal, melynek hipnotikus erejét, vastag atmoszféráját, fogcsikorgató fuvallatait formálta saját képére a Mat McNemerney (Code, Dødheimsgard, The Deathtrip, Israthoum) által életre keltett banda. Nincs híján az anyag ritualisztikus hangulatnak sem, a vontatott tempó és a tiszta, érzelemgazdag ének pedig egy gótikus, doomos alászállást biztosít az elménknek az elhalványuló sarki fény alatt elterülő élettelenné dermedt világba.
Ez a zene kicsivé és sebezhetővé tesz a valósággal szemben, legyen szó a borítón megjelenő csillagos világűrről, vagy az apró településről, ami az élet szigeteként foglal el jelentéktelen méretű helyet a mindenség közepén. Persze nincs ebben semmi meglepő, hiszen Mat a hozzá kötődő bandákban már bőven tanúbizonyságot tett spirituális lényének erősségéről és a Hexvessel esetében is odatette magát dalírás szempontjából nemcsak minőségben, de hozzáállásban is. Ha valaki a természet csodáját, erejét akarja beleszőni egy epikus, éjfekete álomba, az a helyszínen vételez mintát az alaphangulathoz. Így tett dalszerzőnk is, aki egy faházban alkotta meg a szerzemények vázait, távol mindenkitől, reggelente mélyen belélegezve a csípős, de magából már minden emberi gyarlóságot és bűzt kifagyasztott levegőt.
Az album minden hangjából árad a félelemmel átitatott mélységes tisztelet, melyeknek a dalszövegek is bőséggel áldoznak. Megkapja a magáét minden ködbe burkolt hegytető, minden hóréteg alatt görnyedező fenyőág, hasadékokban születő és óriássá váló folyó. A dalok során néhány vendég is tiszteletét teszi, természetesen az extrémebb zenei világból, de nem gondolnám, hogy ezek felsorolásával különösebb előnyt élveznétek az album befogadását illetően. A Polar Veil ugyanis teljes egészében egységes, a nevek nem húzóerőnek kerültek fel a korongra, hanem mert a megfelelő helyen szükség volt a megjelenésüre.
Zenei részről a középpontban Mat énekhangja áll, amiben nem érdemes különösebb kivetnivalót keresnünk. Bensőséges és magasztos egyaránt, ez a vonal pedig mindig közel állt hozzám. Hallgatás közben olyan előadók ugrottak be, mint ICS Vortex (Lamented Souls, Borknagar, Arcturus, Ved Buens Ende, Dimmu Borgir), valamint A.A. Nemtheanga (Primordial, Dread Sovereign). A hangszerek annyira szólnak ridegen, hogy ne váljanak idegenné a tiszta vokál mellett, a témák viszont bőven javítani tudnak az arányokon a fagyosság javára. Akad pár valóban erős black metal minta, de dallamokkal is kell számolnunk, néhol pedig egészen kézzel fogható, doomos riffek is felütik a fejüket. Mindezt egy kissé háttérbe szorított, de meggyőzően morajló, változatos basszus kíséri nyugodtságot és erőt egyaránt árasztó, egyszerű dobokkal megtoldva.
A rabláncra vert basszus mellett néha “túlénekeltnek” éreztem egy-két tételt, jellemzően a rövidebbeket, aminek köszönhetően az a ritka pillanat is elérkezett, amikor végre nem az elnyújtott játékidő miatt érzek elégedetlenséget. Néhány hosszabb, kidolgozottabb instrumentális szakasz segíthetett volna ezeken a részeken, de ez megint csak a szőrszálhasogatás, mert idén már tudom, melyik albumot fogom első körben rongyosra pörgetni, ha jön a tél…
