rattlead.hu
Húsvét előtt egy héttel, hazai szinten, egy kifejezetten erős csomagot tojt a nyuszi hazánk egyik legjobb – ha, nem a legjobb – klubjába. Az Atomic neve alapból vonzerő volt számomra, de, amikor megpillantottam az Effrontery-ét is, nem volt kérdés, hogy a Vasvár megyei székhely felé veszem az irányt és jelen leszek a koncerten. Igen, már csak Hajnali Sándor miatt is. Más kérdés – és erre muszáj kitérnem –, hogy nagyjából 30 fizető néző előtt zajlott le az esemény, abból is öten a várostól kb. 30 km-re fekvő Oberwartból jöttek át. Ez a gyenge – sőt, megalázó – látogatottság nem csak a bandáknak tesz be és okoz deficitet, hanem a kluboknak is, ami azzal jár (majd) együtt, hogy a magyar underground szépen lehúzhatja a rolót. Ne legyen így.
Az este a soproni INNISTRAD programjával indult, akiket csak névről ismertem, ez volt az első találkozásom velük. Összetételüket (értsd: tagság) illetően, generációk „találkozója” a csapat, lévén a „veteránokat”, Unger János énekest és Lőrincz Zoltán basszusgitárost, nagyon tehetséges fiatalok, Kassai Ádám és Lőrincz Ádám gitárosok, valamint Kovács Kristóf dobos „kísérik”. Alapvetően thrash-nek „bélyegzett” muzsikájuk szerintem nagyon messze áll a műfajtól – legalábbis számomra –, én egyfajta nagyon szigorú, betonozós, kőkemény heavy/powernek írnám körül őket. A programjukban felvonultatott dalok (pl. Nincs Megváltás, Talpig Feketében, Adott Szó, Ugyan Azok) nekem kicsit egykaptafára készült szerzeményeknek tűntek, gyors, villantós tekerések, reszelések egyáltalán nem voltak, szigorúan csak a közepesen gyors tartományokig merészkedtek el. Hozzáteszem gyorsan: Unger Jani személyében egy rettentő szuggesztív énekessel rendelkeznek. Eme buli alapján nem mondok (nem tudok) ítéletet róluk, legközelebb is megnézem őket.
Most őszintén. Egy ATOMIC koncertről mi a farkamat írjak, lehet írni? Azon túlmenően, hogy lehengerlő volt és nagyjából agyonb@sztak. (Ahogyan tették azt tavaly februárban, ugyanitt). Maximum annyit, hogy fanatizmusból, elhivatottságból, hozzáállásból, a rajongóik iránt nyújtott lojalitásból minimum külön órákat adhatnak kezdő, fiatal együtteseknek. Igen, közel 41 éve vannak a pályán, tulajdonképpen – talán – a legelső hazai thrash alakulat voltak anno és a Catheter-es időket beleszámítva, azóta is működnek. Mi több, ami nálam kifejezetten plusz pont, hogy emberileg hatalmas arcok, jó humorérzékkel megáldva. Kezdtek egy „jó ízű” New Inquisition-nel a Who Hasn’t Been Back demóról – esetükben nem túlzás a „hogyan állítsuk össze srácok a koncert programot” – és fejezték be előadásukat a Haláltáborral. (Totális libabőr). Nagyjából 40-45 perc tömény thrash esszenciát vezettek elő – My Justice, Slashing Dreams, Devil Race – ahogyan, Szilágyi Tomi fogalmazott debil race -, Hate Transplant, Spin in my Head – értelemszerűen a műsorból kihagyhatatlan Headbangelek dallal. Nagy megfejtések nem voltak, nincsenek, csak lehengerlő old school thrash metal, Takács Zoltán dobos teljesítményétől pedig dobtam egy hátast.
Utánuk, az estét zárva műfaji – és őket egyáltalán nem megbántva – minőségi ugrás következett, lévén az EFFRONTERY még hátra volt. Nagyjából 10 embernek, de ez a csapatot abszolút nem zavartatta, nem érdekelte, mert apait-anyait beleadva vezették elő repertoárjukat. A martfűi bandát illetően halvány emlékeim voltak, mivel első, 2002-ben közzétett demójukhoz annak idején szerencsém volt – magyarán: birtoklom – ellenben későbbi kiadványaikhoz már nem, viszont, amit az arcomba kaptam aznap este, az szöges ellentétben állt mind azzal, amit anno a demón (dallamos death metal) hallottam, tapasztaltam. (Amúgy ez a három banda egy nappal korábban Várpalotán játszott, míg 10.-én az Effrontery-nek Szlovákiában „volt jelenése”). Eleve, melódiáknak nyomuk sem volt, ellenben technikás, szélsebes riffekkel, (Sasvári „Kálmi” Ferenc és Lipák Péter gitárosok tolmácsolásában), itt-ott törésekkel, váltásokkal színesített death/grindnak annál inkább, „megfejelve” Hajnali Sanyi brutális hörgésével. Kis túlzással, az ember – mármint Sanyi – egy maga jelenti, testesíti meg a hazai death metalt, kitartása, fanatizmusa szintén példaértékű és követendő. Végül pedig – számomra – a nap/este/koncert embere címet elnyerő Filák Zoltán dobost említem meg, aki emberfeletti teljesítménnyel járult hozzá az olyan tételek interpretálásához, mint a nagyon hangulatos intrót követő Inventor of Life, a Murderer/Deceiver, a Blast from the Past, vagy a Shattered Echoes. Feltéve a pontot az i-re, az utolsóként elhangzott Alone-nál Sanyi lejött a színpadról és a „közönség” soraiban zúzta végig a nótát.
Alapvetően egy jó koncert volt, de még jobb lehetett volna, ha többen jönnek el. Ne hagyjuk elsorvadni, kivérezni a hazai undergroundot, hanem támogassuk azt minden lehető, létező fronton.
