rattlead.hu
Maradjunk a száraz, puszta tényeknél. Ennél a lemeznél hatásosabbat, stílusteremtőt, hibátlant lámpással keresve is ritka találni. Túlzok? Lehet. De, abban nem tévedek, hogy ha anno, 1980. november 8-án ez a lemez nem látott volna napvilágot, akkor ma jó eséllyel nem beszélnénk thrash/speed színtérről, ahogy Venomról, vagy Tankról sem.
A legszomorúbb az egészben, hogy az 1980. augusztus 4 – szeptember 15 között a Jackson’s stúdióban felvett, Vic Maile producelte és a Bronze Records által, 1980. november 8-án megjelentetett korong elkészítői közül sajnos mára már senki sincs életben. Magyarán, Ian Fraser „Lemmy” Kilmister basszusgitáros/énekes, Edward Allan „Fast Eddie” Clarke gitáros és Philip John „Philthy Animal” Taylor dobos „már javában az égi zenekar hangszereseit erősíti”.
Mit tudok én, Dávid László leírni, hozzátenni ehhez az alkotáshoz? Nagyjából semmit sem. Maximum annyit, hogy kiadását követően 11 évvel jutottam hozzá, mert tetszett a borítója, illetve akkora már ismertem a Rock ’n’ Roll-t (ez volt a belépőm hozzájuk, máig ez az etalon Motörhead album nekem), punktum.
Ez a banda kereskedelmileg legsikeresebb albuma, amely a negyedik helyet érte el a brit albumlistán, és 1981. márciusára arany státuszt ért el az Egyesült Királyságban. És többek között egy bizonyos Thomas „Angelripper” Such nevű fiatalembert, illetve még sokan másokat (esetleg James Hetfieldet, Lars Ulrichot, Dave Mustaine-t, a Venom komplett tagságát?) fertőzött meg.
Nem mellékesen: 1979-re a Motörhead két rendkívül sikeres, klasszikus albumot adott ki, az Overkill-t és a Bomber-t, és állandó turnézásával, valamint televíziós szereplésével hűséges rajongótábort szerzett magának.
Folytatva a sort, fergeteges, hangos, proto-thrash játékstílusuk egyaránt tetszett a punkoknak és a heavy metal rajongóknak, de 1979-ben, a Sounds írója, Geoff Barton megalkotta a New Wave Of British Heavy Metal (N.W.O.B.H.M.) kifejezést, hogy egy csomó újabb bandát, mint például az Iron Maident, a Def Leppardot, a Diamond Headet, a Tygers Of Pan Tanget és a Saxont sorolhassa be „valahova”. Na, ebből a körből a Motörhead alaposan kilógott, sőt, senkihez, semmihez sem volt hasonlítható. Anno, Lemmy így nyilatkozott: „Szeretem az Iron Maident és a Saxont az új felhozatalból, és nagyjából ennyi. Túl későn érkeztünk az első metal hullámhoz, és korán a következőhöz. A Motörhead nem illik semmilyen kategóriába sem”. Teljes mértékben igaza volt. Szűz terület(ek)re léptek. Azután így folytatta: „Nem vagyunk simán heavy metal, mert egy rock ‘n’ roll banda vagyunk, amelyet már senki sem tudja, hogyan kell piacra dobni.” És kurvára igaza volt, mert ez a nyers, koszos hangzású, kiemelt basszusgitárra, rettentő gyors dobokra, vad riffekre épülő, muzsika akkor nagyjából fehér holló kategória volt, az viszont őket dicséri, hogy mindkettő tábort (punkok vs. metalosok) megtalálták, ergo – talán/majdnem – egyesítették őket.
Ahogyan Shoot You in the Back című dalhoz hasonlóan, az Ace of Spades klasszikus vadnyugati motívumot alkalmazott a borítót illetően. Az albumborító eredeti ötlete az volt, hogy szépia tónusú legyen, és fegyveresek legyenek a kártyaasztalnál, de a zenekar ezt megdöntötte. Az album borítóján és a turnéprogramban használt „arizonai sivatagi stílusú” képek egy barneti homokbányában készült fotózás során készültek.
A címadó tételt most hagyjuk figyelmen kívül, mert azt mindenki ismeri (mindenkinek ismernie kell) – és „itt és most” a heavy metal közösségre célzok -, Love Me Like a Reptile, Live to Win, (We Are) the Road Crew, Bite the Bullet, The Chase Is Better Than the Catch. Ez a korong akkori mércével mérve pusztító volt – ha jól belegondolunk – manapság is az, mi több, a zenekar enyhe változatosággal is „megvádolható” ezen az anyagon – ahogyan, a többin is -, mert itt-ott leléptek a gázpedálról.
„Alright, let me hear you”, „If you like to gamble I tell you, I’m your man, You win some, lose some, It’s all the same to me, The pleasure is to play Makes no difference what you say, I don’t share your greed The only card I need Is the Ace of Spades The Ace of Spades”.
Ace of Spades – Pikk Ász. (Römisek, kanasztások, szerencsejátékosok előnyben). Lemmy: „Szerencsejáték metaforákat használtam, főleg kártya- és kockajátékok esetében. Azonban, ha ilyesmiről van szó, valójában jobban szeretem a játékgépeket, de nem igazán lehet arról énekelni, hogy pörögnek a gyümölcsök, és hogy lejönnek a kerekek”. És a legfontosabb – az egyik legfontosabb – strófa, ami akár hitvallásként, ars poetica-nak is értelmezhető: „You know I’m born to lose, And gambling’s for fools, But that’s the way I like it, baby I don’t want to live forever And don’t forget the joker”.
Ahogyan a klasszikus vicc mondja. Hogyan élvez el a filmrendező? – Jó, jó, ennyi. Nagyjából így vagyok én is ezzel az alkotással. Mert tényleg, mit, mi érdekeset írhattam volna róla, amikor a komplett heavy metal társadalomnak ez egy kötelező olvasni- és hallgatni való. Let me hear you.
