rattlead.hu
Amikor a germán thrash kialakulásáról beszélünk, akkor mindig a Ruhr vidéket adjuk meg a műfaj ottani melegágyának, holott az előzmények ennél „összetettebbek”, ugyanis az ország több pontján bontottak vitorlát thrash bandák a ’80-as évek elején. Maximum a terminus nem volt még akkor a köztudatban. A Destruction (majd egy kicsivel később a Necronomicon) a svájci határtól egy köpésre lévő Lörrachból, a Holy Moses Aachenből (mindig azt hittem/úgy tudtam, hogy Hamburgból, viszont az Iron Angel, ténylegesen a Hansa kikötővárosból jött), a Tankard Frankfurtból, az Outrage Pforzheimből, a Poison Ulmból, a Living Death Velbertből, a Minotaur (rövid ideig Destero) Halstenbekből stb. érkezett, tehát földrajzilag eloszlottak „az egy főre jutó thrash csapatok száma”.
1982-ben, akkor 15-16 éves sihederek, nevezetesen Miland „Mille” Petrozza énekes/gitáros, Jürgen „Ventor” Reil dobos és Roberto „Rob” Fioretti basszusgitáros, Essenben, mint Metal Militia, majd Tyrant (csak pár hétig használták eme neveket) kezdtek el zajongani, hogy aztán 1984-ben Tormentor legyen belőlük, végül pedig Kreatorként vonultak be a köztudatba, a történelemkönyvekbe. (Köztudott, hogy mindkettő, 1984-ben kiadott demójuk/demóik – Blitzkrieg (május 13.), End of the World (november 1.) – Tormentor név alatt kerültek rögzítésre, illetve kiadásra. Ezekhez még annyit teszek hozzá, hogy a Blitzkrieg – tulajdonképpen a teljes felvétel – Keller demóként ismert és 11 dalból állt: a négy eredeti számon kívül a Tormentor egy korai verziója, a Judas Priest Breaking the Law-ja, valamint további öt feldolgozás került fel rá, de csak négy tételt használtak fel hozzá a végén. Egyébiránt mindkettő anyagot egy nap alatt vették fel, az End of the Worldöt pl. a Zeche Carl stúdióban.) Szerződést, rengeteg pálya- és honfitársukkal egyetemben a Karl Walterbach által alapított Noise Recordstól kaptak, egyben a főnök győzte meg őket a névcseréről, az addigra már létező hasonszőrű (értsd: elnevezésű) formációk miatt. Ehhez Mille-nek is volt egy-két szava, mert a Kreator egy Manowar dalból származott. Mille: „Ez inkább csak ihletforrás volt. Akkoriban elsősorban a zenekarunknak kerestünk nevet. Mert valójában nem arról a dalról neveztük el magunkat. Ez egy kicsit túlzás. Mi csak az „alkotó” szót jónak találtuk. És ezt a szót abból a dalból vettük át.” (A pletykák szerint, Karl meglehetősen rosszul bánt Mille-vel, ő viszont nem vágott vissza, és kitartott a kiadó vezetőjének kemény hozzáállása mellett, egy fő motiváció miatt: a siker érdekében. Másokkal ellentétben ugyanis, Mille a Ruhr vidékről akarta zenekarát „felfuttatni”, mégpedig egy olyan környezetben, ahol tisztességes pénzt csak a bányákban végzett nagyon kemény munkával lehetett keresni, mint például Tom Angelripper, a „helyiségből” való kitörés alternatívái pedig többnyire a futballra vagy a zenére korlátozódtak. Ez késztette arra Mille-t, hogy kérlelhetetlenül folytassa, és a zenére összpontosítson.)
Továbbá hozzátette, hogy „akkoriban a kiadó legnagyobb bandája a Celtic Frost volt, de Tom (Warrior) ezt nem fogta fel. A Noise vezetője nagy Celtic Frost rajongó volt. Azt mondta: „a Celtic Frost volt a legprofibb banda, amellyel valaha dolgozott, mert van víziójuk és nagyon egyben voltak. Ehhez képest, mi csak egy csapat kölyök voltunk. A Celtic Frosték öt évvel voltak nálunk idősebbek. Egyben voltak, művészek voltak. Mi thrash kölykök voltunk. Még megvan a felvarrós bőr és farmerdzsekink. Ezek voltunk mi. A Celtic Frost akkor már náluk volt. Teljesen eltérő hátterük is volt. Mi munkásosztálybéli családokból jöttünk, ők pedig Svájcban éltek, ahol művészettel vették körül őket.” Az már csak a közel múltban (nem régen) derült ki, hogy a Noise-zal nem feltétlenül voltak jó viszonyban, ugyanakkor Mille elismeri, hogy a kiadó tette őket naggyá. „Megbékéltem a múlttal. Nem nézek hátra és gondolkodok el azon, hogy lehúztak; természetesen megtették. Akkoribban mindenkit lerántottak a lemezcégek. Ugyanakkor ők tették lehetővé, hogy ismertek legyünk. Talán egy másik lemezszerződést kellett volna kötnünk. De, 1985-ben még nem létezett olyan sok kiadó, amelyet ez a fajta zene érdekelt. Ha 1987-ben bukkantunk volna fel, késő lett volna. Jó helyen voltunk a jó időben. Túl fiatalok voltunk, amikor az Endless Paint rögzítettük, „nem voltunk még készen”. Szétszórt az album, nem feszes. Ugyanakkor szükségszerű volt akkor megjelentetni, hogy az elsők között legyünk. Ha 1987-ben adtuk volna ki, addigra már rengeteg thrash metal banda volt. Nem kapta volna meg az elismerést. Boldogok vagyunk, ahogy a dolgok alakultak. Minden okkal történik. Nem mondom, hogy a Noise Records lerántott bennünket. Ha egy másik kiadó lett volna, akkor nem húzták le volna a zenekart. Ez így van. Rengeteget értünk el. Még mindig turnézunk. Jelen pillanatban jól van a zenekar.” Többször említettem már korábbi cikkeimben, hogy az adott korszellem, közeg mennyire fontos (volt) egy-egy kiadványt illetően, és ez a „Végtelen Fájdalom”-ra is hatványozottan igaz. Az 1985 márciusában, a Berlini Caet stúdióban tíz nap alatt „megcsinált” lemez (producer Horst Müller, maszterizálás Studio-Nord-Bremen), októberben került a boltok polcaira, mégpedig egy nagyon impozáns társaságba, lévén addigra már megjelent pl. az In the Sign Evil Ep, a Hell Awaits, az Infernal Overkill, a The Return…, a Killing Is My Business… and Business Is Good!, a Vicious Attack, a Master of Disguise – a teljesség igénye nélkül. Sem az esztendőnek, sem a „termelésnek” még javában nem volt vége, ugyanis októberben az Endless Painen kívül még másik kettő, alapvető klasszikus került forgalomba: Seven Churches (16-án), To Mega Therion (27-én). Aztán december 1-én bezárta a kört a Bestial Devastation / Século XX Ep. (Sepultura/Overdose megosztott kiadvány). Itt, ezen a ponton, annyiban „érnek össze a szálak”, hogy a korai Sepultura feldolgozta a Living in Feart, amelyre Mille így reagált: „Azt a dalt jobban játszották élőben, mint mi…-. Nem túl gyakran játszottuk a Living In Fear-t, de a Sepultura egyértelműen jobban tudná játszani, mint mi”. Ha összevetjük eme névsort, nem nehéz rájönni, hogy brutalitásában egy ligában focizott a korong a Hell Awaits-szel, a Seven Churches-zel és a The Return…-nel, mi több, hazájukon belül is ez volt a legextrémebb alkotás – mert valljuk be, bőven veri az In the Sign of Evilt mindenféle tekintetben. Azt a következtetést lehetett levonni akkoriban a nagy germán triászt illetően, hogy a Sodom volt a legkaotikusabb, legzajosabb, a Destruction a legtechnikásabb, míg a Kreator a legkönyörtelenebb. Más kérdés már a produkciós tényező, a hangzás, az egy kicsit „színvonal alatti”, ugyanakkor a fiatalok akkoriban elképzelt, felvázolt céljait, maximálisan juttatja érvényre. A sounddal, annak fogyatékosságaival együtt, Mille is egyetért, ahogyan azt egy – már a Pleasure to Kill kiadását megelőző – interjúban bevallotta: „Nem voltam elégedett az Endless Painnel, mert a produkció nagyon rossz volt. Úgy kellett volna szólnia, mint a Flag Of Hate-nek az új Ep-n, ez inkább hasonlít ránk.” (Az életkorról még csak annyit, hogy azon túlmenően, hogy fiatalok, tapasztalatlanok voltak, fűtötte őket az ifjonti hév. Példának okáért, az idő tájt Jeff Becerra és Larry Lalonde (négy hónap különbséggel) a 17. gyertyáját fújta el a születésnapi tortáján, a komplett Destruction legénysége 19-20 éves volt, Igor Cavalera 15, bátyja Max – szintén – 17 évesek voltak, míg Tom G. Warrior, illetve Tom Angelripper a maguk 22. életévükkel – egyéb iránt öt hónap van közöttük Angyalszaggató úr javára – szinte veteránoknak számítottak.)
Mit lehet erről az albumról leírni, amit eddig még nem írtak le? Semmit. Maximum annyit, hogy „meglepetés” volt az énektémák arányos elosztása, lévén a páratlanul számozott dalokat Ventor, míg a párosokat Mille tolmácsolta – ahogyan tették azt a Pleasure to Killen is -, ezen kívül pedig Ventor magasabb tartományokban „dalolt”, mint Mille. Tagadhatatlan, hogy rájuk is (mint, akkor mindenkire) hatott a N. W. O. B. H. M., konkrétan az Iron Maiden, miként az a címadó szerzeményben, a gallopozós tempókat felvonultató, Ventor gonosz, cinikus nevetésével végződő, Endless Painben, illetve a korongot záró, Dying Victims nyitányában felbukkanó „epikus” felhangokban tetten érhető. (Később rögzítettek Tygers Of Pan Tang és Raven covereket is.) Brutalitás, gyorsaság, egyszerű dalszerkezetek ide vagy oda, – bármilyen furcsa – a dallamoknak, a megjegyezhetőségnek is teret engedtek, legyen szó Total Death-ről, a váltásokkal megspékelt Storm of the Beastről, a Tormentorról, vagy a Son of Evilről. Természetesen egyik legemblematikusabb nótájukat, a Flag of Hate-et sem hagyhatom ki a felsorolásból, ahogyan a Bonebreaker is egy kegyetlen pusztítás, talán a Cry War, illetve a Living in Fear „estek ki a pikszisből” az idők folyamán, de az összképbe teljesen beleillenek. Máig nem értem, hogy Ventort miért fikázzák rendszeresen tudásáért, teljesítményéért, nélküle ez a banda nem jutott volna el odáig, ameddig, sőt, ha jól belegondolunk, Hille-t (Violent Force), Tommy Sandmannt, valamint Christian „Withchhunter” Dudeket (R. I. P.) sem feltétlenül precíz, roppant technikás dobolásáért szerettük meg. A „góré”, Mille nem szorul különösebb bemutatásra, míg a háttérben alapozó Rob Fioretti, mindig is a szürke eminenciás szerepét töltötte be. Már csak a borító maradt hátra, amelyet a 2012-ben, Görögországba költözött Philip Lawvere festett; ő lett Violent Mind, akiről Mille így nyilatkozott: „Véletlenül lett a mi figuránk. Az Endless Painen még nem igazán volt ott, talán a köpenyes, sisakos alak, aki megöli a másik embert. De, ahogy mentünk tovább, ő lett a kabalánk.”
Egy máig létező, – szerintem – sikeres, abszolút megbecsült, a (thrash/death/black) színtérre megtermékenyítő hatással bíró pályafutás első állomása volt ez a lemez. Úgy gondolom, elkészítői sem voltak tisztában azzal, hogy közel 40 év elteltével is csak magasztalni tudjuk, fogjuk ezt az albumot. Eleve, mást nem is tudnánk. „Time to raise your flag of hate, destroy the world is our only aim, to strike them down is the only way to make ’em dead and make ’em pay”.
