Fémforgács
Már régóta tervbe volt véve, hogy megnézem a svéd szimfonikus metal zúzdát, így idén végre sor került rá. Először a Pain előzenekaraként akartam volna ugyanitt megnézni két éve, viszont az elmaradt, de most fő fellépőként érkeztek ide, ami az első ilyen koncertjük volt hazánkban. Habár nem voltam nagy igényekkel, mégis alulmúlta a várakozásaimat a koncertjük. Ellenben megint előállt az a helyzet, ami mostanság sokszor, hogy az egyik előzenekar nyerte meg az estét nekem.
Kezdjük is a jóval: az estét az elég frissen alakult olasz Final Stage nyitotta. Az ifjú társulat, akik még épphogy elvégezték a középiskolát, első turnéjuk keretében jutottak el hozzánk. Elektronikus introval indult a koncertjük, ami alatt a zenekar tagjai a terem udvarra vezető ajtaján keresztül, egyenesen a turnébuszból sétáltak fel a színpadra és kezdték el a műsort.
Zenéjük, a moden, elektronikával átszőtt, metalcore hatásoktól sem mentes metal jellemzi. Viszont nagyon jól összerakták a zenei világukat, mert már az első pár dallal megfogtak. Hangvilágukról elsőre az Amaranthe ugrott be, csak felesleges és gagyi dolgok nélkül (hörgések és tiszta férfi ének, indokolatlan szinti apreggiok), véleményem szerint ilyen lenne, ha jól csinálná az Amaranthe. De még kicsit a korai Icon For Hire is eszembe jutott a koncertjük közben, csak kellemesebb, affektálás nélküli női énekhanggal. Az ifjú titánok egy rövid, de kellemes koncertet adtak. Jól kitöltötték a színpadot: Giorgia Romanin énekesnő oda-vissza szaladozott, headbangelt, mellette a gitáros Andrea Endi Zilli a basszusgitáros Mattia Papapietro (ő még egy rappelést is eleresztett az egyik dal közben) sem álltak tétlenül. Úgyhogy megvettek.
Kis szünet után jött az olasz-amerikai, progresszív és alternatív metal elemekből építkező KLOGR. Nekem nem volt kellemes az első benyomásom róluk, úgy éreztem az egész koncert alatt, hogy mintha kicsit túltolták volna a produkciót és sokmindent akartak volna belesűríteni és ledarálni. Az első pár dal után azt gondoltam, hogy inkább kimegyek. De végül nem tettem és végig néztem a koncertjüket. A közepe felé már emészthetőbb és headbangelősebb dalok következtek. Összességében számomra unalmas és egybefolyós koncert volt ez. Viszont megjegyezném, hogy az énekes fizimiskája vicces volt számomra, mert a kis napszemüvegével a Sonic videójátékok főgonoszára, Eggman-re emlékeztetett.
Végül, 21:15-kor következett az Eleine. A svédek csonka együttessel léptek fel, mert az év elején a bandán belüli balhék miatt – amiről azt nyilatkozták, hogy a „rajongókkal szembeni tiszteletlen viselkedésük” – távozott a Jesper Sunnhagen dobos és Filip Stålberg basszusgitáros. Így egy beugró dobosuk volt a turnéra, de a basszus gépről szólt. Emiatt kicsit üresnek érződött nekem a színpad képi és hangi világa is.
Az előző bandához hasonlóan már ennek is az elején éreztem, hogy számomra nem lesz túl izgalmas koncert. Néhány zúzós, reszelősebb dalt leszámítva az ő műsoruk is egybefolyt. Madeleine Liljestam énekesnő hiába énekelte hibátlanul végig a koncertet és mellé még szexi csípőmozdulatokat tartalmazó táncot lejtett többször az ókori egyiptomi motívumukkal díszített lycra kezeslábasában, ez sem tudta megmenteni számomra a koncertet attól, hogy inkább a végét várjam, mintsem élvezzem. Viszont a két gitáros és az énekesnő jól tartotta a kapcsolatot az emberekkel, amit láthatóan élvezett a majdnem teli terem közönsége. Ahogy az előző bekezdésben leírtam, ténylegesen érződött a basszusgitáros hiánya számomra a színpadon. A műsor nagy részét az utolsó két album anyaga (We Shall Burn és Dancing In Hell) tette ki.
Az általam várva várt Eleine sajnos csalódás volt, így nem tervezem újra megnézni őket, se nyitó, se fő bandaként. A KLOGR se lesz a kedvencem, de az estét viszont az első banda, a fiatal, energikus Final Stage vitte el számomra, az ő produkciójukat szívesen látnám újra bármelyik hazai klub színpadán.
Fényképek: saját (Lawrence Live Vids)
