Fémforgács
Talán valami földön túli, kozmikus jelenség okozhatta azt a furcsa trendet, amire manapság nagyon nem volt példa: a promós fiókba elkezdtek záporozni a doom metal címkével ellátott anyagok, a szívem pedig minden egyes megjelenést követően hevesen kezdte el pumpálni a vért az agyamba, mert annyira feltüzelte a remény, hogy végre egy igazán jó anyaggal találom szembe magamat. Jelentem, sokkal hasznosabb lett volna, ha azt a vért egyéb testrészeimbe pumpálja, mert más eredménye nem lett, csak egy masszív kötőhártya gyulladás, aminek hála messze el kellett kerülnöm egy darabig a képernyőt. Elmondhatjuk viszont, hogy volt időm, lehetőségem a félhomályban ismerkedni ezekkel az anyagokkal, úgyhogy készüljetek fel lelkileg a Doomforgács áradatra!
Ha már kozmosz és földön túli élmények, akkor a sort érdemes az amerikai Astral Moon harmadik nagylemezével kezdeni, amelyet Deus Ex Machina címkével felvértezve szabadítottak rá a gyanútlan világra. Névről ugyan, esetleg belehallgatás szintjén korábban már találkozhattam a zenekarral, mert nagyon ismerősnek tűnt, de ilyen közeli kapcsolatot eddig még kívántam létesíteni velük. Az Astral Moon egy olyan zenekar, amely a hagyományos doomot, a pszichedeliát és a stoner elemeket hivatott összegyúrni egyetlen masszába, hogy aztán igazából ne legyen különösképpen semmilyen.
Akadnak fogósabb, kevésbé fogós riffek, egy erőltetettnek tűnő, 70-es éveket megidéző nyers, effektekkel megtűzdelt hangzás, amit az ének sem került el sajnálatos módon. Bár ez a kijelentésem lehet, hogy túlzó, hiszen a projekt mögött álló egyetlen zenész, Aidan Amy hangja nem biztos, hogy a vele való játszadozás nélkül igazán élvezetes lenne. Valami biztató és izgalmas mégis akad ebben az emberben, mivel egy 20 éves srácról beszélünk, aki 14-15 éves kora óta formálja az Astral Moon világát, önmagához képest mindig fejlődve. A kiadványon találkozhatunk gitárokkal, dobbal, különféle orgonahangokkal és néhány helyen szaxofonnal is, ami még izgalmasnak is hat ebben a közegben.
Igazából minden hangszer a helyén van: záporoznak a Black Sabbath ihlette témák, szórakoztatók a szólók és a hangszeres játszadozások, a daloknak íveik és csúcspontjaik is akadnak, azonban úgy gondolom, hogy Aidan ezzel saját lehetőségeit teljes mértékben ki is merítette, ebből többet egyedül nem fog tudni kihozni. Ilyen zenei érzék mellett azonban egy jó énekes, valamint egy, a műfajt érző dobos bevonásával meglenne az esélye arra, hogy kitörjön abból az átlagosságot leképező posványból, amelyben jelenleg található. Hasznos lenne egy olyan fül, társ is, aki képes megálljt parancsolni a pedálozásoknak és felesleges torzításoknak, hiszen ezek értő kezekben, okosan adagolva valóban képesek megcéloztatni velünk az Andromédát, de ha csak azért használjuk, hogy villogjunk vele, akkor nem igazán van értelme a bevetésüknek. A kevesebb simán több lenne, még a Deus Ex Machina esetében is.
