rattlead.hu
Az év első három hónapjában viszonylag sok, több mint 40 idei albumot hallgattam meg, és a futószalag egy pillanatra sem áll meg: már nálam van, de még nem került górcső alá az új SpiritWorld (Helldorado) és Sacrosanct (Avenging Angel) lemez, és e cikk írását követően, március utolsó péntekjén lát napvilágot a friss Arch Enemy (Blood Dynasty) és Alien Weaponry (Te Rā) anyag. Bár még csak az esztendő első felében járunk, agyam egyik szenzora már olyan szempontból is vizsgálja a megismert alkotásokat, hogy azok milyen súllyal esnek majd latba az év végi elszámolásnál, mennyi esélyük van bekerülni a legjobbak közé. Ez alapján azt mondhatom, hogy erősen kezdtük 2025-öt: a Pentagram Lightning in a Bottle-je és a Waltari Nations’ Neurosis-a is kellemes meglepetés volt, rég nem tetszett tőlük ennyire valami. Azt gondolom, a Dynazty pályafutásának egyik legjobb albuma a Game of Faces, és a Thundermother is bebizonyította a Dirty & Divine-nal, hogy Guernica Manciniék távozása után is van élet. Ezzel a négy lemezzel mindenképpen számolnom kell év végi Top 10-es listám összeállításánál.
A Grave Digger (Bone Collector), Marko Hietala (Roses from the Deep), a Claymorean (Eternal Curse), a Sanhedrin (Heat Lightning) és a Bloodywood (Nu Delhi) sem okozott csalódást, mellettük pedig olyan új kedvenceim is lettek, mint a Warlung (The Poison Touch), a Temple of Discord (In The Ashes) és a Black Sword (Thunder Attack). Az említett albumukról írtam, illetve nagy valószínűséggel fogok írni ajánlót.
A Hazzerd-től sokat vártam, ám amennyire nagy favoritommá váltak a Delirium album megjelenését követően, most annyira nem döngöltek földbe a The 3rd Dimension-nel. Jó az anyag, de nem tudták felülmúlni vele legutóbbi alkotásukat. Ahogy az Avantasia is csupán hozta a kötelezőt: a Here Be Dragons-ból mintha hiányoznának azok a színek, amelyek oly’ izgalmassá tették, mondjuk, a kettővel ezelőtti Moonglow albumot. És ugyanezt mondhatom el egy másik régi kedvencemről, az Avatariumról is: a Between You, God, The Devil and the Dead véleményem szerint több árnyalatnyival halványabb alkotás, mint Marcus Jidellék korai munkái, sőt még a 2022-es Death, Where Is Your Sting színvonalát sem éri el. Persze az is lehet, hogy csak én vagyok kevésbé nyitott az ilyen típusú melankolikus muzsikákra, mert Jennie-Ann Smith hangját továbbra is imádom, és férjura (Jidell) kreativitását is messzemenően értékelem.
Ami még feltűnt, hogy egyes zenekarok igencsak szűkre szabták legújabb albumuk játékidejét: a Hiraxtól (Faster Than Death), a SpiritWorld-től és a Bloodywoodtól is szívesen vettem volna valamivel több, legalább 40-45 percnyi muzsikát. Remélem, rövid időn belül érkezik az említett anyagok folytatása…
Összességében, számomra erősen kezdődött az év, bízom abban, hogy a folytatás is hasonlóan színvonalas lesz.
