Fémforgács
Habár az Ann my Guard majdnem húsz éve létezik, róluk igazán hallani úgy a 2010-es évek közepén lehetett, amikor berobbantak az alternatív-popos metál zenéikkel, aztán majd’ az évtized végéig ezt vitték tovább. Utána kisebb csend következett az énekes/basszusgitáros/dalszerző Baumann Eszter Anna Hollandiába költözésével. Viszonylag könnyen sikerült megvetnie a lábát az ottani színtéren, hiszen több fesztiválon is fellépett, ezáltal megismerkedett szimfonikus, progresszív és egyéb modern metál műfajokban termékeny zenészekkel, akik közül néhány a jelen albumhoz is hozzátettek. Lemezen közreműködik gitáron Ivar de Graaf (Kingfisher Sky, ex-Within Temptation), csellón Elianne Anemaat (Charlotte Wessels, MaYaN, ex-Delain, Celestial Season, Shinigami) és éneken Nick Holleman (Powerized, Trance, ex-Vicious Rumors). Az album témája a ókori, főleg görög mítoszokban említett nők, amihez a régi, pogány folkos elemek egyértelműen szolgáltatják az alaphangulatot.
A lemez első dala, az Ode to the Nereids egy hosszú, drone ambient introval indít, amiben vokálok szépen rétegződnek szintetizátorokkal és Elianne csellójával (ez az egyik meghatározó eleme a lemez hangképének!) majd transzba ejtő progresszív rockos ritmusokkal és sziréni kántálással folytatódik. Ha már felpörögtünk erre a dalra, akkor ideje visszavenni a tempóból, hiszen a Dark Sea Blue című szám, inkább átmegy egy jól elszállós trip-hop dalba, amiben szintén vastagon kiveszi részét a cselló. A következő, a Callisto már inkább folkos akusztikus gitárokra helyezi a hangsúlyt.
A magyar fülnek mindenképp kellemes lesz az Echo című dal, hiszen a bevetőjében, egyedül ebben hallható magyar ének, mégpedig a következő: „Balaton sír / Könnye száz gyöngy, haragja nem csitul / Egyszem fia szemfedője már a sír / Rá új nap nem virul”. Igazán a népdalok felé hajlik ez is. Utána pedig egy rövid, furulyás átvezető következik, aminek a hátterében Anna vokáljai tűnnek fel.
Az album második fele is tovább viszi ezt az elszállós hangulatot. Még mindig úgy érzem, mintha egy folk és szimfonikus rockkal átitatott trip-hop albumot hallgatnék, eddig megnyert. Az album vége felé az Scylla és a Hekate című dal emlékeztetnek kicsit a kortárs folkos metál és rock zenékre (talán kicsit MYRKUR?, Wardruna?, Evior?). Végül az album tökéletes lezárása a zongorás The Day I Die.
Érdekes élménynek mondanám az Ann my Guard albumának végighallgatását. Elsőre az ember csak egy folk lemezt hall benne, de minden egyes hallgatással újabbnál újabb részletek kerülnek elő, hallani, hogy nagyon sok rétegből áll a zene. Nekem főleg a csellós rétegek emelkedtek ki, hiszen régóta ismerem Elianne munkásságát a vendégszereplései révén. De talán ez nem is véletlen, hiszen nem titok, hogy az ő játéka van előtérben itt.
