rattlead.hu
Soha nem látott produktivitást, termékenységet mutat fel idén az 1994-ben, Tampere-ben alakult Urn, lévén új lemezük mellett (március 28), egy nagyon impozáns, gyűjtő-, rajongóbarát válogatást (január 31.) is megjelentettek. Noha nem mindegyik kiadványuk nyerte el maradéktalanul a tetszésemet, elmondhatom, hogy – ettől függetlenül – nagy kedvenceim.
Maradjunk a jelennél. Úgy tűnik, hogy a főnök/zenekarvezető Jarno „Sulphur” Hämäläinen énekes/gitáros/basszusgitáros köré egy megbízható, stabil felállás szerveződött 2020-ban. A zenekar jelenlegi lineupját Sulphur mellett Aki „Axeleratörr” Järvinen, Petri „Pestilent Slaughter” Salmio gitárosok, valamint Kalle Salminen dobos teszik teljessé, ilyetén az ő nevükhöz fűződik a hatodik Urn album. A magam részéről eléggé lemaradtam velük kapcsolatban, ha nem tévedek ugyanis, a 2008-as Soul Destroyers lemez volt az utolsó, amit hallottam tőlük. Ennek tükrében mondhatni szűz fülekkel hallgattam végig új anyagjukat, és arra a megállapításra jutottam, hogy a korai idők primitív, minimál cséphadarása egy letisztult, dallamos, már-már epikus megközelítésnek adta át helyét, mégpedig emlékezetes refrének, megjegyezhető, fülberagadó melódiák beemelésével. Többek között a kitűnő, germán Desaster hatását véltem felfedezni az új dalokban, de a korai Helloween, Running Wild is felhozható párhuzamként, magyarán a régi alkotásaikat uraló Sodom, Venom, Nifelheim stb. hatás nyomtalanul tűnt el a muzsikából. A pár sorral fentebb említett letisztulás a banda minden megnyilvánulására értendő, azaz a riffekre, a ritmusszekció munkájára, és nem utolsó sorban Sulphur énekére, amelyek olyan tételek formájában öltenek testet, mint a hangulatos Retribution of the Dead intrót követő Heir of Tyrants, az Are You Friends with Your Demons, vagy a záró Predator of Spiritforms. Azonnal hat a Burning Blood’s Curse, a gallopozós riffekkel felvértezett, légvédelmi szirénával kezdődő, szinte harcba hívó jelleget öltő Iron Star is, egyben eme dal a legjobb is az anyagon. Hozzáteszem azt is, hogy a változatosság ezúttal sem (feltétlenül) a korong legfőbb jellemzője – függetlenül attól, hogy a Wings of Inferno-ban a lassabb ritmusoknak is teret engednek, ahogyan a Turbulence of Misanthropy-ban is megbújik egy váltás –, az azonban teljesen biztos, hogy a debütáló 666 Megatonshoz képest, fényévekre vannak.
Ahogy mondani szokás: természetes fejlődésen ment át a csapat, a black/thrash címke helyett pedig a blackkel megspékelt, tradicionális, epikus heavy/speed/power „köpönyeg” alá bújtathatók be. Hazai környezetben, az Oxroad stúdióban vették fel a lemezt, amely nagyon jól, pengeélesen szól.
Most pedig jöjjön a válogatás. Élek a gyanúperrel, hogy a banda korai alkotásai ma már szinte beszerezhetetlenek – amennyiben igen, akkor horror árakon -, lévén azokat a holland Damnation Records és a német Iron Pegasus Records gondozta. Ezen túlmenően, a csapat „gyerekcipőben lévő” éveiben, első körben duóként működött, ugyanis a zenekart Sulphuron kívül Mikko „Pimeä” Äimälä dobos alkotta, majd váltak trióvá, miután 1998-ban Kaitsu „Infernus” Pekkarnen csatlakozott hozzájuk basszusgitárosként. Minden Urn hívő igényét maximálisan kielégítő, 54 perces cd-t dobott piacra január végén az Osmose, hiszen a portugál Decayeddel közös The Nameless Wraith / Morbid Death kiadványon kívül, a Promo 1997 (ez lett később, 1999-ben, az I Am Your Nightmare Ep), a Promo 2005 tételei, valamint a 2006-os Dawn of Devastation cd verzióján közzétett, korábban sohasem publikált Ruthless Strike, illetve a Hellbangers Metal Forces (Iron Pegasus Records) válogatásra felkerült Legions United-ot is magában foglalja ez az album. (Meg kell említenem még, hogy Ville „Tuska” Tapio dobos, Simo „Blackvenom” Rouvinen gitáros/énekes, illetve Markus „Hellwind Inferion” Tuonenjoki dobos is megfordultak az Urn egy adott, bizonyos korszakában, így az ő játékuk is hallható a kompiláción). Az olyan korai Urn „zsengék”, mint pl. a Possessed by Satan, a Rise of Necromancy, a Doctrine of Satanic Evil, a Morbid Death, vagy az Invocation of Evil kőkeményen a stílusra megtermékenyítően ható germán speed/thrash/black színtér (korai Sodom, Kreator, Poison stb.) „életben tartásáról” szólt, megspékelve némi ős Venommal, illetve „kezdő” Nifelheimmel, itt még köszönő viszonyban sem voltak a későbbi lemezek, akár az idei korongra jellemző dallamos, epikus megközelítéssel. Mindenesetre, ha a kettő anyagot egymás után hallgatjuk meg (előbb a válogatás, aztán a Demon Steel), „kézzel tapintható” a változás, ilyetén pl. az 1349 hozható fel még jó párhuzamként.
Száz szónak is egy a vége: a finn banda rajongói idén nagyon el vannak kényeztetve, bevallom, egy véletlen folyamán szereztem tudomást mindkettő kiadványukról, amelyeket a kiadó aztán el is küldött, Sulphur pedig egy nagyon szimpatikus interjút adott nekem. Hail Urn.
