rattlead.hu
Ukrajna zenei nagyköveteinek újdonsága
Azt hiszem idén nem megyek el az úgy a Jinjer mellett, mivel egy barátom sokat tett azért, hogy megkedveljem ezt az együttest és volt is szerencsém látni őket a 2019-es Rockmaratonon és engem abszolút meggyőztek akkor. Na nem Tatiana győzött meg, mert értelemszerűen picit lealacsonyodnék Béci és a többi olyan metálos szintjére, akik csak amiatt nézik meg a bandát, mert csaj van benne. Ennyi erővel a Vasmacskák együttest is kedvelhetném, de kösz, inkább passzolom a SörRockerecknek! A Jinjer-ben azt szeretem a legjobban, hogy a groove-ok és különböző más zenei megoldások egészen nagy szintekre emelték a zenekart és ezt mind a négyüknek köszönhetik. Roman Ibramkhalilov (gitáros), Eugene Abdukhanov (basszusgitáros) és Vladislav „Vladi” Ulasevich (dobos) hangszertudása nemes egyszerűséggel zseniális! Főleg Eugene basszusgitárjátéka, a srác engem azonnal megfogott jellegzetes zenéjével és hangzásával. És e mellé még párosul Tatiana Shmayluk tiszta éneke és üvöltése-hörgése, a zenéjük tényleg egy egész progresszív groove metal orgia lett. A 2021-es Wallflowers után kíváncsi voltam, hogy mit tudnak majd még magukból kihozni és erre azért hellyel-közzel nem kellett sokat várni (csak beütött náluk egy háború és lépniük kellett, talán ezt lehetne felhozni mentségnek), ugyanis 2025 február 7-én jelent meg a Napalm Records gondozása alatt a Duél című friss lemezük 42 perces játékidejével, amely 11 dalt tartalmaz. Rögtön nagy érdeklődéssel nyomtam rá a lejátszás gombra, hogy kiderítsem, milyen is lett az új Jinjer anyag.
Nos… nem lett olyan rossz, elég változatos lett, de azért van egy-két érdekes dolog, amit nem igazán kedveltem benne és nem is igazán a dalok szerkezetével voltak gondjaim, hanem inkább mással, de lássuk a lemezt:
Elsőnek érkezik a Tantrum, méghozzá izomerősen tempóban és kíméletlenül. Egy picit a zenekar korai időszakát idézi, annyi különbséggel, hogy sokkal letisztultabb és mégis organikusan hangzik az egész produktum. A dal egyik jó csavarpontja viszont az, hogy intenzitásból átvált lágy jazzes tematikába és ezzel elvarázsolja a hallgatót a dal végéig.
Második dalnak érkezik a Hedonist, ami disszonáns nyitóriffjével nagyon jól hozzá a zene súlyosságát, utána viszont Tati lágy hangja némiképp ellensúlyozza a dal komorságát és picivel rádió-barátabbá teszi egészen, amíg a hörgés be nem érkezik és a dal szép lassan egy progresszív úthengerré nem kezd válni. Csak kapkodom a fejem, hogy mennyi érdekes tört ritmus, és időzítésbeli megoldásokat tartalmaz, és a dal végén egy jól megjegyezhető breakdown talán egyik kedvenceim közé teszi a dalt.
Harmadiknak itt a Rogue, ami már egyből különböző hangjegy disszonanciákkal indítja meg a támadást a hallójárataim ellen, és dinamikussága és agresszió szintje az egekig emelik a dalt. Mostanra kezdem egy picit észrevenni, hogy Tatiana hangja hörgés-ügyileg mintha picit visszafogottabb lenne. Nem tudom hogy ez a produceri munka miatt van, vagy a kisasszony így gondolta helytállónak. Nem azt mondom, hogy nincs benne elég dög, de a régebbi anyagaikon már hallottam őt ennél vehemensebbnek is. Maga a dal viszont egy igazi Slam és breakdown-okkal tarkított agresszió-hegy, ami ideális koncertdalnak minősül. Amennyi breakdown-t belesűrítettek ebbe a dalba, azon nagyon megvagyok lepődve.
Ezután jön a Tumbleweed, ami felidézi újból a zenekar jazzes hatásait, és itt Tatiana éneke és hörgése nagyobb egyensúlyt ad a dalnak, mint az előzőben. Újból picit előkerül a zenei komorság és a sötét atmoszféra, ami némi szomorúságot és csalódottságot sugároz, amin szerintem fölösleges meglepődnöm, és szerintem itt az olvasók is tudják miért… Ettől eltávolodva szerintem maga a dal remekül van felépítve és fogékonyság tekintetében is nagyon ötletes.
A következő dal, a Green Serpent, ami körülbelül ugyanolyan zenei struktúrában, mint a Tumbleweed: komor, sötét és tele van jazzes groove-os megoldásokkal. Ezt a dalt mondjuk lehet a lemez végére tettem volna, mert egymás után két ilyen kaliberű dal nem feltétlenül nyújt változatosságot egy albumon belül.
A Kafka már egy pár fokkal érdekesebb dal és itt már komolyabb prog megoldásokat vélek hallani és azon talán fölösleges meglepődnöm, hogy ha hallok némi Mastodon-os áthallást, főleg az akkordbontogatós részeknél, elsősorban ahogy hallom a pergősúlytásokat. A dal második fele viszont gyorsan átvált igazi Slam és brutal death ihletésű bulldozerré, ezáltal is tükrözve hogy a banda mennyire jól vegyíti a különböző extrém zenei műfajokat.
Jön a Dark Bile, és szokás szerint egyáltalán nem áll szándékában a Jinjernek tágítania a Breakdown-ok és jazz hatások turmixolásával, hanem még inkább jobban felpörgetik a turmix gép motorját és még tovább feszítik rajtuk a húrokat. Itt azonban az agresszió faktor egy csipetnyivel jobban meg van tolva és ezáltal nem érzem ezt a dalt olyannak, mint az elődjeit: komornak és búsnak.
A Fast Draw pedig ismét elhozza a Jinjer tempóban gazdag feelingjét, ami tényleg örömmel tölt el, mert néha a jazzes megoldásokból is a kevesebb néha több, és most jókor jön ez a feszített tempóban hömpölygő dal. Meg talán a brekadown-ok itt még sokkal figyelmremeltóbbak, mint az eddigi dalokban, de ez értelemszerűen szubjektív nézet. Tati hörgése most érte el ennél a dalnál a max-ot és ez így teljesen oké is!
9. Dalnak itt a Someone’s Daughter, amiben az eddig hallottakat egyetlen egy dalba sűrítették volna… egy picit ilyenkor megkérdezném, hogy ez valami koncepció alapján készült így a dal, vagy egyszerűen csak vegigjammelték a nótát és közben fölvették? Mert ebben a dalban a jazz, a slam a deathcore elemek mellett sok prog elem is felvonult és ezt egy dalba sűríteni… Ezt nevezem sokszínűségnek!
Utána jön az A Tounge So Sly, ami követi ezt a formulát és itt megint elkerülik az a hibát, mint a lemez közepén. Itt lett volna jó felcserélni bizonyos dalokat, hogy ne legyenek annyira hasonlóak egymás mellett, hanem sokkal inkább ki legyen egyensúlyozva az egész. Ez nálam párszor kicsapja a biztosítékot, de még így is azt tudom mondani, hogy minőségi dal van itt is felmutatva, csak rosszul van elhelyezve a lemezen.
Utolsónak érkezik a Duél, ami végső nekirugaszkodásként jól gyomorszájon vág, mert az agresszív riffelés és tempóváltások mellé nem számoltam az ilyen jól hozzá passzoló tiszta énekkel. Persze azért Tati is jól kezeli az időzítést és jókor a megfelelő helyen kezd el hörögni, így ez a dal is az egyik kedvenceim közéavanzsálódott.
Leszámitva néhány dal felosztási gondot, amiért orrolok a négyesre, és Tati hörgésének visszafogottsága miatt nem kap maximális pontszámot tőlem a lemez, de az újabb jazzes megoldások és különböző tempo és groove elemeknek köszönhetően azért egy elegáns pontszámot kap tőlem a Duél.
