rattlead.hu
A szerb csapatot előző albuma, a 2021-es Eulogy for the Gods kapcsán ismertem meg. Akkor mindent leírtam, amit érdemes tudni róluk (az ajánló itt olvasható), úgyhogy történetükkel nem is nagyon rabolnám az időt. A mostani korong – ezen a néven – már a hatodik nagylemezük, a felállás pedig annyiban változott, hogy az előző anyag szólógitárosa, Uroš Kovačević távozott, a helyére a dobos Marko Novaković testvére, Vladimir került – aki az Eulogy…-n csupán két dalban pengetett vendégként. A Novakovi fivérek mellett a Garčević-klánt találjuk még a fedélzeten, hiszen az alapító gitáros, Vlad „Invictus” mellett öccse, a basszusgitáros Goran és felesége, az énekes Dejana teszi teljessé a csapatot.
A lazarevaci ötös zeneileg ugyanazon a csapáson halad, mint eddig, azaz semmi újjal nem álltak elő, ám az új albumról több dal is bejön, képzeletbeli lejátszási listámra kívánkozik. Korábban azt írtam, Dejana hangja Doro Pesch orgánumát idézi, de ének és zene tekintetében nyugodtan említhetjük párhuzamként a lengyel Crystal Vipert is, a két kelet-európai csapat nagyjából azonos ligában játszik. A dalok témáit Vladék továbbra is elsősorban a középkorból merítik, dicső és gyászos emlékű csatákat énekelnek meg úgy, hogy nem említenek konkrét helyszínt és szereplőket. Ez alól kivétel az epikus, csaknem tízperces Bannockburn, amely a skót függetlenségi háború főszereplőinek, William Wallace-nek és Robert Bruce-nak, illetve az ókorban játszódó 300, amely a perzsa támadók ellen a Thermopülai-szorosban ellenálló spártai katonáknak állít emléket.
Szerencsére már az előző lemezen sem tengtek túl a kelta zenei hatások, amelyek erre az anyagra gyakorlatilag teljesen eltűntek, akárcsak a Manilla Road-os, Virgin Steele-s áthallások. Bár már a kétperces, hangulatos intró, az Overture 1914 is tetszik, és üresjáratot sem érzek az albumon, mégis: egészen a hatodikként elhangzó Wind Before the Storm-ig kell várni, mire elhangzik az anyag első igazán nagy slágere (refrénje). Nem mellesleg, Dejanától itt halljuk az első magasabb hangokat, finomabb éneket. Majd jön az újabb bombaszt, az Eternal Curse, ami a lemez másik adu ásza. Ez a két dal volt az, ami az ajánló megírására indított. Ha egyszer össze tudnának rakni egy csupa ilyen színvonalú nótával teli albumot, az a heavy/power irányzat élmezőnyébe katapultálná őket, mert máskülönben minden – az ütős énekhang és az érett hangszeres teljesítmény is – együtt van a sikerhez. A Bannockburn veszélyesen hosszú nóta, egy kicsit bele is fakulnak, szerencsére a vége felé rátalálnak a már az intróban is elővezetett, ott többféleképpen interpretált, markáns vezérdallamra, amit szépen meg is lovagolnak, kellemes emléket hagyva maguk után.
Az Eternal Curse talán még jobban is tetszik, mint elődje, egyértelmű, hogy a jövőben is nyomon fogom követni a szerb ötös munkásságát. Erős négyes.
