Fémforgács
Akad némi “hype” a horvát Elusive God zenekar körül már a kezdetek óta, legalábbis a legtöbb velük kapcsolatos írás ezt sugallja. Ezek szerint egy nagyon művészi megközelítésű, koromsötét és misztikus epikus doom metallal kellene találkoznunk, mely dallamaiban magába olvasztja a jellegzetes nemzeti motívumokat és úgy ánblokk az egész Kárpát-medence mélabús szellemiségét. Ezt vártam annak idején a bemutatkozó EP-jükön, majd a 2022-ben érkezett nagylemezükön, amit Trapped in a Future Unknown címmel szabadítottak rá a gyanútlan világra. Egy korrekt, szórakoztató kiadvány lett, de a hírverés mértékét nem tudták továbbra sem megszolgálni vele. Arra azonban jó volt, hogy élőben is megjelenhessenek néhány komolyabb fesztiválon, így korábbi arctalan mivoltuk mára semmissé vált. A felemás viszonyunk ellenére nagyon megörültem, amikor igencsak korán megjelent májusban érkező új nagylemezük promója a fiókunkban és gyorsan rá is repültem a cuccra. Ezúttal sem azt a fajta muzsikát kaptam, ami papíron szépen le van írva róluk, de mindenképp egy izgalmas dolog az, amibe a csapat a fejszéjét vágta.
Shadow (gitár, ének), Devil (dobok), és Beast (basszusgitár) ezúttal sem ment sokkal tovább a Candlemass, Krux, Solitude Aeturnus féle kimunkált epikus doomnál, azonban hitelesség szempontjából tettek egy komolyabb lépést nemzeti identitásuk hangoztatásának irányába. A hétpróbás underground srácok a hátuk mögött hagyták az angol nyelvet, hogy az autentikusság érdekében magabiztosabb teljesítményt nyújthassanak. Igen, a horvát nyelvezet nem feltétlenül a műfaj legjobb barátja, de ha túllendülünk a berögződött angol utáni vágyunkon, akkor végre fellelhetjük a finom, népies ihletésű dallamokat az összképben, valamint ha kézzel fogható misztikumot nem is, de egy komolyan melankolikus, magába zárkózó világot fedezhetünk fel, leginkább a vokálnak köszönhetően. Shadow éneke leginkább az általam igencsak kedvelt lengyel Michał Strzelecki produkcióját juttatta eszembe (Evangelist, Monasterium), valamint bizonyos mozzanatok a svéd Below zenekar dalnokát, Sebastian Janssont, ám az itt tapasztalható megoldások sokkal változatosabbak a jóleső, általuk képviselt klasszikus áriázásnál.
Szerencsére a zene is felveszi vele a versenyt annak ellenére, hogy tényleg a leghagyományosabb értelemben vett doom riffekkel találjuk szembe magunkat. A témákban mindig akad egy kis csavar, egy kis extra adalék, hogy ne érezzük fénymásolatnak a végeredményt. Mindezt hol ízes tekerésekkel, hol finoman dallamos szólókkal tarkítják. A modernnek nevezhető, súlyos menetelések mellett megkapjuk a régimódi heavy metal tekeréseket, időnként pedig meglepő gyorsulásokkal szórakoztatnak minket. Érdemes gócső alá vennünk a lemez hangzását, ami tényleg minden igényt kielégít műfaját figyelembe véve. A riffek kézzel foghatóan, erőteljesen sújtanak le ránk, a basszusgitár pedig a pokoli mélységekbe tett kirándulásai mellett képes annyit kalandozni, hogy érdemes legyen figyelni rá. Devil ugyanilyen felfogás mentén püföli a bőröket: ahol kell, odacsap, máskor pedig könnyed cinekkel járul hozzá azokhoz a részekhez, ahol szellemi síkra terelődik a muzsika. Igen, ilyen is akad: egy leheletnyi pszichedelia, post-rock andalgás, gótikus romantika is belefér a repertoárba. Ha azt vesszük, hogy a csapat tagjai gyakorlatilag már minden stílusban tettek kisebb-nagyobb kirándulást (death, doom, thrash, black, heavy metal…), akkor ezeken már meg sem lepődhetünk.
A hitelességre és tartalomra tehát nagyon ráfeküdt az Elusive God, ennek ellenére most sem tudok jobb értékelést adni neki, mint az előző korongra. Ennek legfőbb oka, hogy minden igyekezet hiábavaló, ha egyszerűen az alig 40 perces lemez végére már egyéb elfoglaltságokon gondolkodik a hallgató… Az album dalai önmagukban megállják a helyüket, ám egyben fogyasztva gyorsan le tudnak fárasztani. Olyan, mintha egyetlen hosszú tétellel állnánk szemben, melyek közül a legjobb így is a nyitó Kob, a többi pedig ennek egyfajta verziója.
