rattlead.hu
Hogy eltelt öt év! Marko Hietala első szólóalbuma, a Pyre of the Black Heart 2020 januárjában látott napvilágot (itt írtam róla), sőt, az anyag eredeti, finn verzióját már egy esztendővel korábban meghallgathatták a szőke basszusgitáros-énekes rajongói. Marko akkor még a Nightwish tagja volt, saját csapata tehát egyfajta mellékprojektként működött.
Hietala akkor már egy évtizede depressziós volt; 2020 végén döntött úgy, hogy kiszáll a Nightwishből, egy időre a zeneiparnak is hátat fordít, és kezelteti mentális betegségét, mielőtt az még súlyosabbá válna. Hősünk 2022-ben hallatott ismét magáról, amikor 12 év szünet után újra színpadra lépett a skandináv szimfonikus metal supergroup, a Northern Kings soraiban. 2023-ban úgy nyilatkozott, nem fog visszatérni a Nightwishbe, ehelyett tovább építi szólókarrierjét, ezzel párhuzamosan pedig a finn csapat egykori énekesnőjével, Tarja Turunennel is megújította munkakapcsolatát.
Így érkeztünk el a tavalyi évhez, amikor szép sorban jelentek meg az új Hietala-szólóalbum kislemeznótái, elsőként a Tarjával közösen énekelt Left on Mars, majd a Frankenstein’s Wife, végül az Impatient Zero, most, február elején pedig a várva várt második LP, a Roses from the Deep is bekerült a műfaj véráramába.
Marko zenésztársai ez alkalommal is ugyanazok, mint öt évvel ezelőtt, vagyis Tuomas Wäinölä gitáros, billentyűs, Anssi Nykänen dobos és Vili Ollila szintis. Hozzájuk csatlakozott néhány dal erejéig Bob Engstrand, aki ugyancsak a billentyűs szekciót erősíti. Megjegyzem, ahhoz képest, hogy minimum ketten is a zongora- és orgonahangzásokért felelősek, ez a hangszer nem tolakodik az előtérbe, jelenléte nem megy a keményebb megszólalás rovására.
A muzsika nem ettől lágyabb annál, mint amit Markótól korábban, például a Nightwishben megszokhattunk: inkább a gitár gyakori akusztikus megszólalása az, ami a Roses from the Deep dalait (is) inkább a hard rock, mint a heavy metal skatulyájába helyezi. A lágyabb kezdés után szerencsére több helyen is bekeményítenek, felgyorsulnak a nóták, ezzel együtt fogadjuk el: egy ilyen szólólemez alkotója nem a közönségigényeknek, hanem saját elvárásainak kíván megfelelni. Végre kötöttségektől mentesen, szabadon alkothat, kompromisszumok nélkül fejezheti ki azt, ami őt magát foglalkoztatja. Kísérletezhet, személyiségének más oldalait is megmutathatja.
S hogy mennyiben más az új album, mint elődje? Tulajdonképpen semennyiben. A Roses from the Deep a Pyre… egészséges folytatása. Zeneileg tág keretek között, de ugyanúgy progresszív rockot hallunk, a nóták ugyanúgy magas színvonalúak, változatosak, emlékezetesek. A nyitó Frankenstein’s Wife-ba nem nehéz belehallani egy kis Alice Coopert, és érdekes módon az én fejemben nagyon sokszor Tarja hangján szólal meg a dal; simán el tudom képzelni, hogy idővel egy ilyen verzió vagy egy duett is szülessen belőle. Egyébként ez az egyik kedvenc számom a lemezről. a gitár kellően húzós, és a refrént is itt érzem a legfogósabbnak. A szinti a vége felé kísérteties hangulatot ad a nótának.
A Left on Mars elejének hangszeres része a Led Zeppelin Kashmirját juttatja eszembe, Tarja hangjától azonban – sajnos – egész egyszerűen feláll a szőr a hátamon. Annak idején vele szerettem meg a Nightwisht, és a mai napig az a kedvenc időszakom tőlük, amikor ő ott énekelt, azonban mára annyira idegenné vált számomra ez a fajta operisztikus előadásmód, annyira hidegnek tűnik a szoprán szólam, hogy a duettet ez alkalommal inkább negatívumként, mint pozitívumként értékelem.
Szerencsére rögtön ez után érkezik a lüktető-pumpáló Proud Whore, majd a lírai a Two Soldiersben Marko Juha-Pekka Leppäluotóval (Northern Kings, Poisonblack, Raskasta Joulua) énekel duettet, ahol utóbbi vokalista a mélyebb szólam felelőse. Az anyag leghosszabb, több mint nyolcperces szerzeménye a monumentális The Dragon Must Die, amelynek alaphangulatát a kissé keltás megszólalás és pattogós ritmus adja meg. Ez a másik nagy kedvencem a lemezről: a dal lálálálá-s refrénjével, smirglis basszushangjaival, szaggatott gitárriffjével, Ayreon-os szintitémájával, tördelt ritmusú dobolásával okoz kellemes pillanatokat. Ha az anyag kapcsán progresszivitásról beszélünk, ez az a szerzemény, amelyben a leginkább megtestesül ez a fajta szellemiség. Zseniális nóta, ilyet a debütön sem hallhattunk!
The Devil You Know-nak van egyfajta blues-os húzása, hangulata. A Rebel of the North alaptémája egy húzós, bólogatós riff, az első pillanatban magával ragad, és metalosként persze a refrén „The rebel never dies” sorával sem nehéz azonosulni. A gitárszólót megelőzően itt is jóleső érzéssel hallgatom a markáns szintetizátortémát.
Ahhoz képest, amilyen „tingli-tanglival” kezdődik, az Impatient Zero is milyen izmos kis nótává növi magát! Különösen tetszik a gitárszóló körüli kakofónia, a pulzáló alapriffre ráépülő húrnyüstölés és kórus. A végén pedig már csak hab a tortán az egyre hangsúlyosabbá váló szintiszólam.
Ahogy azt a finn előadóktól már megszokhattuk, alapvetően angol nyelvű albumaikon egyes nótákat az anyanyelvükön adnak elő. Ezen a lemezen a Tammikuu tölti be ezt a szerepet, amely ráadásul stílusával is kilóg a többi szerzemény közül. Nem találtam nyomát, de azt is simán el tudnám képzelni, hogy feldolgozás: punkosan, rock and rollosan lendületes darab, amelybe egy lassúbb részt és a refrén egyes soraira válaszolgató, mókás hangzású gitármelódiát is sikerült elhelyezni. A szovjet/orosz rock világának kiválóságai jutnak róla eszembe… 
Az utolsóként felcsendülő címadó szerzemény pedig ismét csak érzelmesebb húrokat penget, amire Markóék szimfonikus háttérhangzással erősítenek rá.
Lehet, hogy csak azért, mert frissebb az élmény, ám megkockáztatom: a Pyre of the Black Heart-on is voltak erős nóták, a Roses from the Deep azonban összességében magasabb színvonalú anyag, mint elődje.
