rattlead.hu
A Temple of Discord név hallatán nekem elsőre egy epikus heavy metal vagy egy power metal csapat képe ugrott be, ám a megfejtést ez alkalommal máshol kell keresnünk: a zenéről, különösen Mattias Marklund hangjáról régi ismerősünk, a Monster Magnet neve juthat eszünkbe.
Az In the Ashes egy csaknem egy évtizede létező svéd csapat bemutatkozó albuma, vagyis elég nehéz szülés volt, ráadásul az elkövetők sem mai fickók. A ToD Marklund szerelemgyermeke, aki 2017 táján néhány olyan dalt is írt akkori zenekarának, az Askának (később Wytch néven vált ismertté), amelyek túlságosan személyesek voltak, és eltértek a banda megszokott stílusától. Ahelyett, hogy félretette vagy kukázta volna ezeket, egy szólóprojektet épített rájuk – ebből lett később a Temple of Discord. Az első nótát Benny Hägglund (Vintersorg, Fission) dobos közreműködésével rögzítette. A Covid-világjárvány idején, amikor a Wytch kényszerű pihenőre vonult, a csapat másik gitárosa, Niklas Viklund volt az, aki arra bíztatta Marklundot, hogy a projektet teljes értékű bandává alakítsa át. Így is történt: basszusgitárosnak azt a Jon Ericson Warnoffot igazolták le, akivel Viklund korábban a Stardogban játszott. Mivel Hägglund ebben az időszakban nem ért rá, Peter Melenderre esett a választásuk, akit Mattias apja úgy ajánlott nekik, mint „a város legjobb istenverte dobosát”. Az énekes is Marklund lett, aki korábbi csapataiban kizárólag gitározott, ám mint az hallható, vétek lett volna nem kihasználni hangi adottságait.
A frontember orgánuma a magasabb hangfekvésben, a muzsika pedig a szellősebb, félakusztikus részeknél idézi a Monster Magnet dalok hangulatát; a sound alapvetően kövérebb, súlyosabb annál, mint amit Dave Wyndorféktól megszokhattunk. Stoner/doom, némi grunge-os életérzéssel. Néhány hallgatással korábban még azt akartam írni, hogy az előadás igazán a harmadik számtól (Black Out the Sun) ragad magával, addig valamivel fakóbb a muzsika, de ez nem igaz: az In the Ashes az első pillanattól az utolsóig izgalmas produkció. Olyan zenei labirintus, amelyben jól esik időről időre eltévedni, majd újra rálelni a jól kitaposott ösvényre.
A fájdalmasan vontatott Closer énekhangjai már-már Peter Steele-i (azaz Type O Negative-os) magasságba emelik érzelmi fájdalomküszöbünket. A már említett Black Out the Sun némileg darkos tempója és hangulata után, a „legmonstermagnetesebb” pillanatokat a negyedikként érkező Razor Me alatt éljük át; ezt a nótát hallva szerintem Wyndorf is elégedetten csettintene. A The Fields megint egy másik világ: a belépő női vokál duetté formálja a dalt, amelynek verzéiről a Nancy Sinatra és Lee Hazlewood (később Ville Valo és Natalia Avelon) által énekelt Summer Wine jutott eszembe.
Több dalt is kiemelhetnék az albumról, ám ha csak egyet lehetne, a Someone Else -t említeném kedvencemként, amely zsizsegő hangzásához lüktető tempó és lendületes refrén társul. S ha ez sem lenne elég, az óóó-zós All Their Lies punkos sebességfokozatra és stílusra vált. Egyes dalok diszkrét kezdését e mellé téve kijelenthető, hogy a Temple of Discord zenéjében szinte minden szélsőség képviselteti magát. A záró Railsben ráadásul a szinti billentyűzetére is rátenyerelnek, ami újabb színnel gazdagítja a palettát.
A vezérdallamok mellett a hangszeres teljesítményekre is odafigyelve, számomra mindenekelőtt a gitárosok virtuozitása, a nyers, zsigeri szólók és az időnkénti basszuskiállások tűntek fel, de Melender dobjátéka is kellően impulzív és változatos, úgyhogy egy minden tekintetben kerek és érett produkcióval van dolgunk. Talán a Monster Magnet-es hatásokat szűrhetnék ki a ToD muzsikájából, és akkor tényleg egy egyedi produkcióról beszélhetnénk. Nálam azonban így is a második legerősebb osztályzatot érdemelték ki Marklundék az In the Ashes-zel. Kíváncsian várom a folytatást!
