Fémforgács
Ébredj!
Ébresztő, újra itt vagyok!
Ezt mondhatná Mike Portnoy is, hisz az In the Arms of Morpheus-ban elég hamar nyomatékosítja visszatértét. De akár én is gondolkodhatom így, hisz 10 hónap eltelt anélkül, hogy bármit publikáltam volna az oldalra. Persze Mike jóval több időt töltött el a Dream Theater nélkül, mint én a ’forgács nélkül. A 2009-es Black Clouds & Silver Linings volt az utolsó sorlemez, amin még az ő játékát hallhattuk. Aztán jött helyette a másik Mike, a Mangini és vele is elkészítettek öt nagylemezt. De valahogy mindig is lehetett sejteni, hogy egyszer a „tékozló fiú” visszatér. És így is lett! 2023 óta újra Mike Portnoy-nak hívják a világ legismertebb progresszív metal csapatának a dobosát.
Én kedvelem a Mangini nevével fémjelzett lemezeiket is, és technikai szempontból egy képzettebb, jobb dobosnak tartom őt Portnoy-nál. Pontosabb, precízebb a játéka. Ezáltal viszont gépiesebb is. Ezért hozzám közelebb áll Portnoy élőbb, lélegzőbb, tüzesebb, grúvosabb játéka. És hát e tekintetben nem fogta vissza magát a Parasomnián! Ráadásul a dobhangzás is rég volt már ennyire természetes.
Aki viszont csodát várt Mike visszatérésétől és egy újabb alapmű kiadásában reménykedett, az biztosan csalódott. Ugyanis a Parasomnia nem egy Images and Words, egy Awake, vagy mondjuk egy Metropilis Pt. 2: Scenes from a Memory. Ha értitek, mire gondolok. Azt se merném kijelenteni, hogy erősebb, mint a Manginis korongok. Viszont nekem hallgatásról-hallgatásra egyre jobban tetszik és idővel olyan megoldásokat fedeztem fel rajta, amik alapján még mindig bátran ki merem jelenteni, hogy ezzel a veterán zenekarral továbbra is számolni kell ebben a műfajban!
A Parasomnia egy bő 70 perces koncept-album, bár nem az a fajta történetmesélős, mint a Scenes, vagy épp a The Astonishing volt. Ez esetben az alvás, az álmok témakörét járják körül. Van itt álmatlanság, rémálmok, alvajárás, traumák, meg persze azért pozitívabb, a módosult tudatállapottal kapcsolatos élmények is. A módosult tudatállapot alatt itt magát az alvást értem. Amikor elkezdtek dolgozni az új lemezen, Portnoy azt nyilatkozta, hogy logikus lépés lenne elkészíteniük a Metropolis 3. részét. De valószínűleg nem a „biztosra” fognak menni. Nos, szerintem az történhetett, hogy a dalszerzési folyamat kezdetén még valóban a Metropolis folytatása volt az irány, ami később módosult, de azért benne hagytak a dalokban olyan részeket, témákat, megoldásokat, amik miatt sokan érezhetik úgy, hogy a Parasomnia merített a Scenes from a Memory világából. Nem lennék meglepve, ha a következő nagylemezük tényleg a Metropolis Pt. 3 lenne!
Most viszont lássuk (halljuk) mit képes nyújtani a friss mű!
A nyitó In the Arms of Morpheus egy instrumentális tétel. A szerzemény címe és az album tematikája alapján szerintem csak annak nem ugrik be Neil Gaiman Sandman univerzuma, aki még sose olvasta minden idők egyik legkultikusabb képregény-folyamát, vagy épp nem látta a belőle készült sorozatot. Koncept-lemeztől megszokott módon környezeti zajokkal, zörejekkel, hangmontázsokkal indul a zenei utazás, majd feltűnik egy-egy zenei téma, vezérfonál, amik a későbbi dalokban is fel-fel fognak bukkanni. Aztán úgy 1:50-től beindul a Portnoy-Petrucci úthenger. Mike kellőképpen nyomatékosítja, hogy újra ő ül a DT dobszerkója mögött, John pedig a 8 húros gitárjából csal ki masszív hangokat. A durvulatok után persze jön a feloldás egy szépen felépített, dallamos, fütyülhető gitárszóló képében. Jordan Rudess is megcsillogtatja zongora-tudását.
Aztán a dal szépen átfolyik az elsőként megismert Night Terror című nótába. Nekem már elsőre is tetszett ez a szám, azzal együtt, hogy nem hozott semmi újat. De egy jó tempójú, fifikás megoldásokat felvonultató tétel. LaBrie énekdallamai is egész fogósak, a refrén pedig talán az egyik legslágeresebb momentum az albumon. Rögtön tapad és jól esik együtt énekelni James bátyóval! A dallamvilága és bizonyos szavak (Eyes open wide) miatt nem kis Scenes utánérzése van. Az első refrén után mekkora már, ahogy az alaptémának kicsit variálnak a tempóján és abban a mederben folytatják azt! Nem biztos, hogy mindenkinek feltűnt ez, de szerintem egy vagány megoldás! Myung bőgőjátéka is összekeverhetetlen, öröm hallani, igaz a sound kapcsán pont miatta van némi hiányérzetem. Ugyanis ezúttal kicsit hátrább van keverve, mint az utóbbi pár lemezen volt. De ettől eltekintve kimondottan jól, arányosan szól a lemez!
Az A Broken Man tovább halad fémes vizeken. A kezdés újfent Portnoy dominanciát mutat, de később érkezik egy frankó groove, majd Tool-os tamozás is akad. Összességében számomra az utolsó, a szó eredeti értelmében progresszív/előremutató korongjuk, a Six Degrees of Inner Turbulence világára hajaz ez a tétel. A feleselgető énektémák is jól működnek. Ebből a szempontból jól jött Mike visszatérése, hisz ő az egyik fél. A másik meg nyilván LaBrie. A multivokálok (melyekbe Petrucci is becsatlakozik) is igényesek, még ha nem is annyira multik, mint mondjuk anno a Queen esetében voltak. A dal legnagyobb erőssége számomra mégis a szólórész, ami valami frenetikus! Petrucci blues/hard rockos gitárszólója és az alatta lévő kíséret zseniális! A Deep Purple-től várna kb. ilyet az ember. Vagy mondjuk egy Toto/Steve Lukather lemezen sem mutatna rosszul. Tanítani való, ahogy ebből a lazább hangvételből visszaváltanak a metalra. Kapunk még egy kis szitár effektes témázgatást is, csak hogy igazán otthon (Home) érezzük magunkat! Aztán a nóta úgy zárul, ahogy elkezdődött.
A Dead Asleep az album második leghosszabb szerzeménye, de nem tűnik soknak ez a 11 perc. Az intrójában az egyik ismétlődő főtémát ezúttal vonós hangszínen kapjuk. Nem tudom hány embernek tűnt fel, de úgy 6:10 táján Petrucci előhúz egy masszív doom riffet, amiből aztán ráfordul egy frankó gitárszólóra. Más banda azt a riffet még tutira újra elővenné a dal folyamán. John viszont nem teszi.
A Midnight Messiah kezdését nagyon szeretem, abban a szellős közegben olyan szépen szólnak Mike dobjai! A nyitány még a Kevin Moore-ral közös OSI projektjét is megidézi számomra. Jordan Gregorián témái sem rosszak és igazából később sem vesz rossz irányt a nóta. Átalakul ugyanis egy Metallica ízű, sodró lendületű dallá. A refrénjében viszont tőlük szokatlan módon egyértelműen ott kísért a Judas Priest szelleme! Lelki füleimmel bele is hallom, ahogy Rob bátyó elsivítja a végén a dal címét! A nóta szövegét Portnoy írta és direkt elhelyezett benne több utalást is korábbi DT dalokra. Ezért van itt Strange Déjà vu, HOME, This Dying Soul, Constant motion és a többi. Egyébként a szövegek ezúttal is csapatmunkában készültek. Portnoy ugye hozta ezt az egyet, Petrucci három, míg LaBrie kettő dalszövegért felelős. És ugye van kettő instru tétel. Amiből az Are We Dreaming? egy kis átkötő és egyben megágyaz a lemez egyetlen líraibb dalának, a nagyszerű Bend the Clock-nak. Tanítani valóan építkezik ez a gyöngyszem, hangulatában a régi Dream-et idézi, de azért a The Astonishing világa is visszaköszön kicsit benne. És ennek is van egy jó kis Rush-os érzete, még ha nem is annyira, mint a legutóbbi album Transcending Time-jának volt. John két remekbe szabott gitárszólót is megereszt benne, az egyiket féltávnál, a másikat, egy hatalmas ívű, Gilmour-osan induló, majd felpörgő fajtát pedig a végén. Az egy több, mint két és fél perces ujjgyakorlat, ami nem is fejeződik be, csak szépen le van keverve. Na kérem, alássan, ez a fickó még mindig a világ egyik legnagyobb rock/metal gitárosa! Lehet, hogy parasztvakítás, amit csinál, meg majd amit az utolsó dal 5 perces szólóblokkjában csinálnak, de akkor én az a paraszt vagyok, akit lehet vakítani.
Mert bár tele van jó dolgokkal a záró, majd’ 20 perces The Shadow Man Incident, számomra mégis az a 11. perctől kezdődő rész jelenti a csúcspontot, ahol belekezdenek egy önfeledt témázgatásba, örömzenélésbe. Kérem szépen ott olyan tüzes, néha már latinosan lüktető ritmusokat adagolnak (miket zongorázik már Rudi bátyó is!), hogy olyan klasszikus zeneszerzők művei ugrottak be, mint Maurice Ravel vagy épp a tangókirály Astor Piazzolla. Szóval talán gyenge vagyok, de az állam még mindig leesik ekkora tudást hallva. És én ezúttal még öncélúnak sem érzem ezeket a szólisztikus megnyilvánulásokat!
És akkor a végére marad a slusszpoén. Vagy nem. Ezt majd a jövő eldönti. Ugyanis egyre hangosabban elkezd szólni a vekker és egy hang, ami kísértetiesen hasonlít arra, akitől utoljára azt hallottuk, hogy „Open your eyes, Nicolas!” azt mondja a végén, hogy „Wake up!”
Szóval:
Ébredj!
