rattlead.hu
Az első három Grave Digger lemez máig nagy kedvencem, az 1986-os Digger album (Stronger than Ever) viszont messzire lökött tőlük, skótos korszakában pedig csak érintőlegesen, távolról követtem figyelemmel a csapat munkásságát. Egy idő után úgy voltam velük, mint a tévésorozatokkal és a regényciklusokkal: vagy folyamatosan, az elejétől követem az eseményeket, vagy sehogy.
Énekesük szólóprojektjének (Chris Boltendahl’s Steelhammer) bemutatkozó albuma, a 2023-as Reborn in Flames kapcsán sodródtam újra a közelükbe, tavaly láttam őket élőben, így mindezek logikus folyománya volt, hogy az új Grave Digger anyagot is meghallgattam.
Boltendahl a lemez kapcsán egyfajta újrakezdésről beszélt: hogy szakítanak az elmúlt három évtizedben tőlük megszokott, kelta történelmi témákat feldolgozó tematikával, visszatérnek az első albumok direktebb stílusához, nyersebb hangzásához. Amihez komoly apropót szolgáltatott gitárosuk, Axel Ritt tavalyelőtti távozása, amivel egy csaknem másfél évtizedes korszak zárult le. Ritt állítólag inkább hard rock gitáros volt, aki a lazább témákat részesítette előnyben, míg utóda, Tobias Kersting a szólókat sem hanyagoló, riffelősebb stílust képviseli. Az új ember 2007-2020 között az Orden Ogan oszlopos tagja volt, és már a Reborn in Flames-en is együtt dolgozott Boltendahllal. A ritmusszekcióból Jens Becker basszusgitáros régi harcostársa a frontembernek, de a dobos-billentyűs Marcus Kniepnek is már az ötödik albuma ez a Grave Diggerrel.
Nos, a lemez hangzása természetesen nem olyan, mint az első albumoké, hiszen azóta csak eltelt 40 év. Másrészt az egykori gitáros, Peter Masson játékstílusa is egyedi, utánozhatatlan volt. Ugyanakkor a fiatalos intenzitás, az egészséges nyerseség ott van a dalokban. A zenekar szinte lélegzetvételnyi szünetet sem hagy a hallgatónak, olyan tempóban követik egymást a nóták – amelyek talán nem rendelkeznek olyan hangsúlyos karakterrel, markáns arculattal, mint a debüt vagy a Witch Hunter dalai, ám így is jóleső érzéssel hallgatom őket, sőt, azt is el tudom képzelni, hogy színpadon, élőben is működnek.
Szélsebesen rohan át rajtunk az első két szerzemény, a címadó nóta és a The Rich the Poor the Dying, amit követően agysimogató basszussal, dobbal nyit a sodró lendületű Kingdom of Skulls. Kedvenc nótám, a lemez kvázi slágere a The Devils Serenade, de a refrén dallamosságát tekintve a Killing Is My Pleasure (The Iceman) sem sokkal marad le mögötte.
A Riders of Doom és a Graveyard Kings is döngölő középtempóval alapoz meg az olyan nótáknak, mint például a Made of Madness, amely nemcsak hogy az anyag leggyorsabb dala, de a húrokat is ennek a szólójában tépi a legádázabbul Kersting. Az utolsó két számra sem fogy el a csapat muníciója: a lendületesebb Forever Evil & Buried Alive után érkezik az anyag leghosszabb nótája, a több mint hatperces Whispers of the Damned (The Banality of Evil), amelynek epikussága inkább a kelta-korszakos, mint a ’80-as évekbeli Grave Digger albumok hangulatát idézi meg.
Háromszori-négyszeri (vagy rögtön egymás után kétszeri) meghallgatás után a Bone Collector abszolút meggyőző anyagnak tűnik. Új korszak kezdődött vele a Grave Digger történetében – kérdés, hogy meddig tart: nem csábítják-e el ismét Boltendahlt a régi történelmi témák, amelyek jó alapanyagot szolgáltatnak egy újabb tematikus albumhoz?
