Fémforgács
Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
A ’90-es évek elejének death metal színteréről olyan albumok szivárogtak a világra, amelyek hatásai a mai napig visszhangoznak. Az Infester 1994-es To The Depths, In Degradation című lemeze is ebbe a kategóriába tartozik: egy igazi underground gyöngyszem, ami nem csupán elpusztítja a hallójáratokat, hanem minden szempontból a végletekig elmegy (legalábbis az akkori vonal tekintetében). Ha a múlt héten bemutatott Morpheus Descends brutalitása a klasszikus horrorfilmeket idézte meg, akkor az Infester egy véres grindhouse rémálom, amit mára csak rongyosra nézett VHS felvételen találhatunk meg a padlás vagy pince elfeledett zugában.
A zenekar 1991-ben alakult Seattle-ben, abban a városban, amit a grunge a világtérképre tett, de ahol az esővel együtt a death metal sötét árnyai is bőséggel záporozni kezdtek. Míg minden második zenekar igyekezett gyorsan magáévá tenni a Nirvana hangzásvilágát, addig ez a banda Autopsy, Carcass és Morbid Angel kiadványokra hajtotta álomra a fejét. Kétségkívül komoly hatást gyakorolt ezen felül ténykedésükre a korabeli black metal hullám, valamint a death/doom vonal marcona, gótikától mentes szeglete.
Az Infester gyakorlatilag egyetlen teljes hosszúságú lemezt hagyott hátra, és ezzel elég mély nyomot vájt az underground színtérbe ahhoz, hogy ma is kultikus státusznak örvendjenek. A produkciót összehozó triót Jason Oliver énekes-gitáros, Dario Derna dobos és Todd Stevenson basszusgitáros alkotta. 1991-ben még Threnodist névvel kezdték meg pályafutásukat, ám hamar felvették az Infester nevet. Sajnos bemutatkozásuk után nézeteltérések miatt gyorsan szét is széledtek, egyedül pedig Derna utóélete engedhet következtetni arra, hogy miféle elvetemült death metal őrületet tettek le az asztalra. A dobos olyan bandákban szerepelt, mint a Ritual Chamber, Vetus Obscurum, Funebrarum, Drawn And Quartered. Billentyűit hallhattuk az Evoken két funeral doom alapvetésén is (Embrace The Emptiness, Quietus). Ebből a felsorolásból azért érződik, hogy milyen világhoz vonzódik az Infester, ami nevéhez hűen egy mocskos, obszcén, morbid víziókban tobzódó fertőző agymenés. Nehézsége és durvasága még a saját korában is kivételesnek számított. Hangzás területén érződik a földalatti vonal által kínált lehetőségek miatti szerénység. Persze ráfoghatjuk, hogy old school anyag, de a végeredmény kissé tompa és puffogó, annyit pedig nem tesznek hozzá nyomasztás terén a dalok hangulatához, hogy szándékosnak és művészinek bélyegezzük. Ettől függetlenül kellemetlennek sem mondható, legalábbis a kezdeti időszakban, mivel a To The Depths In Degradation közönséghez való eljutását egy komolyabb tényező is nehezítette: a kiadvány hossza. Az itt hallható, degradált emberi viselkedésformákat felvonultató, erőszakban, gyűlöletben és vérben tocsogó, néhol skizofrén és provokatív hallucinációnak ható dalcsokor ugyanis 53 perccel büszkélkedhet. Ennek a mennyiségű éjsötét death metalnak az elfogyasztása még ma is igazi kihívás lehet, de ha nem érné meg adni neki egy esélyt, akkor most nem olvasnátok róla.
Ennek fő okát boncolgatva újfent elő kell vennünk a zenekar tagjainak nevét. Az említett Dario Derna annak ellenére, hogy a vele kapcsolatban emlegetett lemezeken nagyrészt a billentyűkért felelt, itt megmaradt az ütős hangszer finomságainál, de azokat hibátlanul tálalta. A zene folyamatos változása és intenzitása nagymértékben köszönhető a dob lüktetésének, amelyre játszi könnyedséggel pattannak fel az aktuális riffek, legyen szó egyszerűbb death zúzdáról, vagy falbontó cammogásokról. A változatosság jegyében egészítette ki a dobos Jason Oliver minimum beteg, dohányos tüdejéből érkező halálhörgését különféle károgásokkal. A két hang néha összefonódva, rétegekbe rakódva mutatja meg magát, máskor pedig egymásnak válaszolgatva szerepelnek.
A felvételek során még Todd Stevenson basszer kezelte többet a klaviatúrát, melynek ritkán, de hatásosan megjelenő túlvilági hangjai alapozzák meg az okkult atmoszférát. Mindezek erejével még nem is kerülünk igazán tisztába a kiadványt nyitó, címadó tétel meghallgatása után, hiszen csupán egy, a korszaknak megfelelő igényes death metal himnusz képét mutatja csak nekünk. A folytatásban érkező Chamber Of Reunion azonban már hozza azt a fajta sötétséget, ami a zenekarnak sajátja volt. Minden rondasága ellenére ez a dal egy valódi old school himnusz, amiben a technikásabb játéknak is akadt hely. Nem kisebb dal a harmadikként érkező Braded Into Palsy sem, aminek megismerése után már biztosak lehetünk benne, hogy itt nagyon sok dolognak lehetünk fültanúi. Nálam abszolút kedvenc tétellé vált. Minőségromlásról a folytatás tekintetében sem beszélhetünk, de igazából elmondhatjuk, hogy elejétől a végéig ugyanazon gondolatmenet mentén teszünk egy szentségtelen utazást.
Az Infester gyengén promózott, kis példányszámban megjelent művére is igaz, hogy megelőzte valamivel a korát és csak később fedezték fel maguknak a rajongók. Tegyetek így ti is, ha egy kis régi vágású borzongásra vágytok!
