Hard Rock Magazin
Az utóbbi években valahogy úgy alakulnak a hazai koncertek, hogy egy-egy nemzeti ünnepre nagyon nívós és minőségi turné látogat el hozzánk, ezen az estén ez a sor csak folytatódott, svéd csapatok bivalyerős előadása tette felejthetetlenné a munkaszüneti napot. Nem véletlenül fogyott el az összes jegy már hónapokkal a koncert előtt erre az estére. Az Arch Enemy jelenleg igen jól prosperál, és jövőre éppen új lemezzel jelentkeznek, az In Flames pedig emlékeim szerint elég régóta nem járt hazánkban. Amikor nyílt a Barba Negra, akkor az Arch Enemy volt az első metálkoncert egyik bandája, akkor ők zárták a napot, így engem picit meglepett, hogy most nem ők kerültek a headliner pozícióba. Felvezetőnek érkezett a Soilwork, akik azért elég rendszeresen útba ejtik hazánkat, de eddig mindig elkerültük egymást. A banda énekesét többször láttam már „hobbizenekarával” [The Night Flight Orchestra], míg anyabandájával még sosem. Úgy alakult, hogy most is dolgom akadt a koncertjük alatt, így arról fotós kollégám fog beszámolni. (Savafan)
Az októberi ünnepi hármasfogat első zenekarának, a Soilworknek ráhangoló fellépéséről könnyű írni. Az elmúlt években többször is volt szerencsém hozzájuk, minden alkalom kellemes emlékét őrzöm, és most sem okoztak csalódást. Utoljára a Blue Stage színpadán láttam őket itt 2023 februárjában, akkor egy hosszabb műsorral jöttek.
A mostani kilencdalos szett alapvetően „csak” bemelegítés volt az est két főzenekarának. 2023-ban és most is felvetődött bennem, vajon ez az „agyas” muzsika miért nem vonz több rajongót a kemény műfajt kedvelők köréből. Továbbra is sallangmentes, tiszta melódiákon alapuló műsoruk, minőségi zenéjük, kiváló hangszerismeretük, amely nagyszerű énekhanggal támogatott, nagyobb közönséget érdemelne, úgy, ahogy azt több másik zenekar kapcsán is leírtam már.
A kezdést (ami egyébként ismét percre pontosan a kiírtak szerint 19:00 volt) nyugodtnak írom, legalábbis a közönség részéről. Elnézve a szépen duzzadó telt házat, az első taktusok csak a középső szektorban állók kis részét indították be. Az első ráhangolódás jeleit, a tömeg együttmozdulását a Spirit Of No Return hozta el.
A komoly beindulást pedig az egyik kedvencem, a Death Diviner biztosította, ahol egy-két koncertlátogató a tömegben kézről kézre adva megkezdte a szörfözést. Ugyan Björn Strid énekes párszor jelezte, hogy szívesen látna középen egy circle pitet, de csak mérsékelt mozgást láttam a felhívásra.
A két gitáros, Sylvain Coudret és Simon Johansson, valamint Rasmus Ehrnborn basszer most is kitett magáért.
Ugyan most nem húzta meg Simon szakállát Sylvain, de a folyamatos mosolygás, összeállások most is megvoltak. Nem kétséges számomra a köztük lévő összhang.
Sven Karlsson a billentyűk, Bastian Thusgaard a dobok mögött meghúzódva játszott, a tőlük megszokott minőségben. Ahogy én láttam, a kilencszámos rövid műsor után kezdtek volna el igazán élni a Soilwork zenészei a színpadon.
Örömmel láttam, hogy az utolsó három dal elhozta a „méltó” közönséghangulatot, a munka elvégeztetett és az Arch Enemy már egy bemelegített tömeg elé lépett. (TT)
Stabbing The Drama / Arrival / Exile / Distortion Sleep / Spirit Of No Return / Övergivenheten / Death Diviner / The Ride Majestic / Stålfågel
Utolsó találkozásunk óta történt egy s más az Arch Enemy háza táján, Jeff Loomis gitáros 9 év után távozott a csapatból, helyét a fiatal Joey Concepcion foglalta el.
Amúgy nagyrészt minden más változatlan maradt, energiától duzzadó produkciót adtak, a múltkori bemutatóhoz képest a látványban a lángokat füstgépek váltották fel és Alissa szerelése is új színt kapott. Most picit visszafogottabb volt a leányzó teljesítménye is, de még így is figyelemre méltó, kevesebb ugrálás volt a műsorban, cserébe több baromi jó és látványos póz került terítékre.
Ennek egyetlen hátulütője az volt, hogy az összes látványt azokra a dalokra tartogatta, amikor a fotósok még vagy már nem dolgozhattak. Meglepő módon most a második és harmadik számban lehetett fotózni, amikor is főhősnőnk a dobok melletti két emelvényen töltötte idejét, propellerezéseiből, látványos mozdulataiból semmit nem örökíthettünk meg. Fényből is csak elvétve kapott, akkor is inkább amolyan pásztázó jelleggel.
A fényekkel nem mellesleg nagyon jól bánt a kezelője, nekem bevallom, nem is nagyon hiányzott a sok piró. Az utolsó lemez “címadójával” kezdtek, ami nálam nagy meglepetésre az év lemeze címig kúszott fel. Magam sem értem, van pár tétel rajta, ami beszippantott és megragadott. Na, ezeket a dalokat pont nem játszották ezen az estén, se a The Watchert, se a nálam az utóbbi évek egyik legjobb dalává vált Handshake With Hellt. 2022-ben egy igazi lemezbemutató kört toltak – ennek megfelelően alaposan bemutatva a friss korongot –, a mostani amolyan “bestofszerű” volt, két új dallal megspékelve.
Pechemre pont a kedvenceim estek ki a rostán. Ilyen az élet. Ettől függetlenül a csapat és a közönség nagyon hamar megtalálta az összhangot, és ugyan nagyon jó gitáros Jeff, az őt helyettesítő Joey is remekül helytállt. Szólók terén sem nyomta el őt a főnök, Michael Amott, és a színpad közepén előadott közös performanszaik is ütöttek.
Szóval a Deceiver, Deceiver, mint kezdés után harmadikként érkezett az a dal, ami 10 éve rabul ejtett, az akkori szintén címadó War Eternal. Addig is láttam a bandát fesztiválokon, de valahogy nem fogott meg a dolog. Ott ezzel a dallal megpecsételődött a sorsom, most is baromira jól esett hallani. Nem sokkal utána érkezett a jövő évi lemezről a korábban már bemutatott, igazán látványos klippel megtámogatott Dream Stealer. Minőségben nincs visszaesés, sőt a két hete felröppent vadiúj tételt is eljátszották nálunk, a Liars & Thievesben Alissa megmutathatja tisztaének-tudását, remélem, nem ez lesz az egyetlen az új lemezen.
Tudom, hogy ez a zenekar nem erről szól, de színesítésnek nálam telitalálat. A The Eagle Flies Alone két évvel korábbi színpadi változatában az énekesnő magára rántotta a klipben is látott leplet, most e nélkül hozta a nyugisabb dalt. Így volt alkalmam picit jobban megfigyelni a bivalyerős alapot adó páros munkáját. Daniel Erlandsson már többször is lenyűgözött, erőteljes, dinamikus és látványos a játéka, nem mellesleg, ha kell, észveszejtően járnak a kezei.
A basszusgitáros Sharlee D’Angelo megbízhatóan hozta a kötelezőt, hatalmas, sötét rőzséje most is lobogott a sok bólogatás közepette.
Apropó, Sharlee. Délután beszéltem valakivel, hogy a turnén akár egy mini betétet is játszhatnának másik zenekarával, a The Night Flight Orchestrával, több tag szerepel a turnén, mint amennyi hiányzik, természetesen a két vokalista leányzót leszámítva. Szóval vele is találkozunk pár hónap múlva, amikor is landolnak Budapesten és bepótolják a Covid miatt elmaradt koncertjüket. Angela Gossow exénekes korszakának dalaival búcsúztak a közönségtől, a programra egyébként jellemző volt, hogy az Alissa előtti éra csak érintőlegesen került bele.
A záró Nemesis alatt fekete és piros léggömböket hajítottak a közönség fölé, akik jól elszórakoztatták magukat a koncert végéig. Kérdés, hogy ha kijön az új lemez, akkor miképpen fog változni a műsor. Mert oké, hogy két éven belül kétszer is jártak hazánkban, de mindkétszer co-headliner felállásban, aminek hibáját egy korábbi beszámolóban már említettem. Nagyon remélem és bízom benne, hogy az új lemezzel visszatérnek, és önálló turnéval, rendes hosszúságú koncerttel, mert az imádat tovább tart!
Deceiver, Deceiver / The World Is Yours / War Eternal / My Apocalypse / Dream Stealer / House Of Mirrors / Liars & Thieves / The Eagle Flies Alone / First Day In Hell / As The Pages Burn / Sunset Over The Empire / No Gods, No Masters / Nemesis
Baromi rég nem találkoztam az In Flames zenekarral. Ez részben annak is köszönhető, hogy míg korábban 2-3 évente jártak felénk és igen jó koncerteket adtak, addig mostanra eljutottunk oda, hogy 10 éve nem fordultak meg hazánkban. A másik oka pedig az, hogy a 2006-os ’Come Clarity’ után valahogy nem éreztem azt, amit addig. Nem mondom, hogy nagy fan voltam, lemezenként voltak nekem bejövős dalok, de aztán más stílusok átvették a helyet a szívemben. És ennek is már 20 éve, tehát baromira nem voltam képben velük kapcsolatban.
Erre mivel nyitnak? A legnagyobb kedvencemmel, Cloud Connected, bumm! Itt már elkezdett ugrálni a csurig telt sátor, intenzitásban, előadásban mintha visszarepültem volna közel 20 évet. Akkoriban erre a dalra iszonyat pirókat nyomtak a srácok, ezek most is bevillantak, annak ellenére, hogy semmilyen pirotechnika nem volt. Emlékszem, akkoriban láttam egy fotót a zenekarról, pont ennél a dalnál a színpadról volt fotózva és a címe az volt a képnek, hogy „In Flames in flames”, ez annyira belém égett, hogy most is beugrott.
A színpad elejére felépítettek egy teljes szélességű kifutót, amibe fényeket telepítettek, ám ezen egyedül Anders Fridén énekes volt hivatott mászkálni. Ő viszont szinte alig jött le róla, fel-alá sétálva pár kilométert legyalogolt a buli alatt, az biztos.
Annak köszönhetően, hogy rég találkoztunk, az együttes felállása is tök ismeretlen volt előttem, Björn Gelotte gitárost mondjuk egyből felismertem jellegzetes, teljes karos tetoválása miatt.
De Chris Broderick is beugrott, persze a Megadeth miatt.
A szívem akkor dobbant nagyobbat, amikor a régebbi tételek kerültek terítékre, de annyira mazsolázó programjuk volt, hogy így egészében viszont baromi jó volt. A tavaly megjelent ’Foregone’ album vezette a sort, de több mint 10 lemezt említettek meg, így erre lehet mondani, hogy igazi “bestofműsort” kaptunk. A közönség – velem ellentétben – teljesen képben volt a csapat teljes diszkográfiájával, a dalok nagy részét velük együtt énekelték.
A nyitó nóta alatta a „cloud connected” részt Anders simán kihagyta, teljes mértékben ránk bízta. Mi pedig ordítottuk a két szót. Ha már megemlítettem a felállást, akkor az is hatalmas meglepetés volt számomra, hogy fix billentyűs is a csapat tagja volt, nevezetesen Niels Nielsen, aki előtt annyi hangszer volt, hogy azt Jean-Michel Jarre is megirigyelhette volna.
Látványban a színpad elejére tett fénysor és a kifutó elvitte a tekinteteket, gyakran úgy világítottak a közönség felé, mintha vallatni akarnának minket. A csapat teljesítményére csak jókat mondhatok, fazonra is elég látványos a banda, de mind mozgásban, mind a közönséggel való kommunikációban jelesre vizsgáztak.
Hangzásra sem lehetett panasz, ahol álltam, egész jól szóltak, a hangulatra pedig egy rossz szavam sem lehet. Látszott, hogy a magyar közönség ki volt éhezve az In Flamesre, amit a banda rendesen meg is hálált. Anders arcán azt láttam, hogy őt is meglepte a fogadtatás, remélem, ennek eredményeképpen nem kell újabb 10 évet várni a következő magyar koncertig.
Az a furcsa, hogy ahhoz képest, hogy milyen rég hallgattam bármit is a srácoktól, néhány nóta egyből beugrott, ilyen volt a Trigger (talán nem véletlenül, ugyanazon az albumon van, mint a nyitó dal), de az Only For The Weakre is jót bólogattam. Egy biztos, ha az elkövetkezendő években jönnek, addigra bepótolom a kimaradt albumokat, hogy ne csak a koncert régebbi tételei legyenek ismerősek.
Cloud Connected / Take This Life / Deliver Us / Paralyzed / In The Dark / Voices / Food For The Gods / Coerced Coexistence / Trigger / Only For The Weak / Meet Your Maker / State Of Slow Decay / Alias / The Mirror’s Truth / I Am Above / My Sweet Shadow
A svéd acél még mindig nagyon penge, nem véletlenül fogytak el a jegyek már hónapokkal korábban és több százan szerettek volna jegyhez jutni. Bivalyerős triumvirátus látogatott el hozzánk, a Soilwork megszokott minősége alaposan feltüzelte a közönséget, hogy aztán az Arch Enemynek az újabb érára támaszkodó és a jövőt belengető műsora csak tovább emelje a forró hangulatot, végezetül az In Flames megadta a magyar rajongóknak, amire tíz éve vártunk! (Savafan)
Szöveg: Savafan, TT
Fotók: Török Tamás (TT)
Köszönet a H-Musicnak a lehetőségért!
