Hard Rock Magazin
Glenn Hughes tavasszal adott egy fergeteges koncertet a ‘Burn’ 50. évfordulója apropóján, igazi 70-es évek feeling lengte körül, tele improvizációkkal, 1 óra 40 perc alatt mindössze 8 számot játszottak, köztük egy 30 perces You Fool No One-t. Napra pontosan fél évvel később Győrben egy egész más arcát mutatta meg a zenének. A Győri Filharmonikus Zenekar segítségével szimfonikus rockot láthattunk, ahogy azt Jon Lord a ‘Concerto For Group And Orchestra’ című művében megálmodta. A nagyzenekari kíséret miatt itt sokkal feszesebb volt a produkció, improvizációkra csak a kiállásoknál lehetett sort keríteni, ezeket Hughes rendre ki is használta.
Örömjáték volt ez nemcsak neki, szerintem a karmester, Steve Bentley-Klein számára is, hiszen a Deep Purple-lel már lépett fel hasonló előadásokon, de mivel Ian Gillan csak a saját számait hajlandó énekelni, nem volt lehetősége a Mark III és Mark IV dalait áthangszerelni nagyzenekarra. Eddig.
Színházi kezdéssel, 19:05-kor indult a koncert, a karmester igazi viharos zúgást varázsolt a műsor elejére a vonósok segítségével, borítékolható volt a Stormbringer nyitányként.
Bentley-Klein erőteljes mozdulatokkal vezényelte seregét, még monumentálisabbá téve az egyébként is erőteljes nótát. Kaitner Z. Doka, az Ausztriában élő horvát gitáros, aki játszott már Ian Paice és Don Airey zenekarában is, remek slide szólót kanyarított a dalba.
Érzésem szerint kissé alul volt keverve, kissé enerváltan is játszott a kinézetre a Royal Hunt billentyűs-zenekarvezetőjére, André Andersenre emlékeztető, közel 2 méter magas, hosszú hajú zenész. Vámos Zsolt jutott eszembe róla, aki hibátlanul prezentálta Gary Moore dalait, de csak a játékán érződött az átérzés, a testbeszéde ennek ellentmondott. Sűrű ostorozásom hatására nála ez mára megváltozott, talán Dokára is ráférne egy jóindulatú kritikus.
Az osztrák dobos, Bernhard Welz horvát születésű kollégájával együtt már többször szerepelt ilyen szimfonikus koncerteken – többek közt a 2021-es győri ‘Concerto For Group And Orchestra’ bemutatón is –, ő is mintha belefásult volna a vérbeli rockzenész számára szokatlan kötöttségekbe.
A Might Just Take Your Life Ernesto Ghezzi (Gotthard, Sainted Sinners) billentyűintrójával kezdődött, és szinte végig csak a fúvósok domináltak benne. Ez azért tűnt fel, mert a többi dalban a vonósok mellett szinte nem is hallatszott a játékuk. Ghezzin látszott egyébként leginkább az a fajta lelkesedés, amit egy ilyen fellépésen elvárnánk. Az ő intrója vezette be a Sail Awayt is, eddig ugyanaz volt a műsor, mint tavasszal, csak épp teljesen más stílusban.
Lelkes volt persze a főszereplő, Glenn Hughes is, aki fürdött a közönség szeretetében és lubickolt a lehetőségekben, melyekben kibontakoztathatta kortalan énekteljesítményét és földöntúli sikolyait. Így volt ez a koncert egyik csúcspontjában, a Mistreatedben is.
Tommy Bolin dicsérete után a rá emlékezés jegyében nyomták el a Gettin’ Tightert. A Mark IV-es ‘Come Taste The Band’ albumról egyébként eljátszották az összes Hughes-szerzeményt az este folyamán.
És ekkor jött az első meglepetés – bár a jogászok mondják, hogy el kell olvasni az apróbetűs részt is, és a plakáton ott volt a „Deep Purple-számok” alatt, hogy „és még sok más sláger” –, a Joe Bonamassával közös Black Country Communion projektjük névadó dalával, a Black Countryval folytatódott az este.
Erre mintha Bentley-Klein se lett volna felkészülve – biztosan fel volt, csak nem értem a koncepciót –, megpihentetve a szimfonikusokat, hegedűt ragadott és ötödik tagként beszállt a rockegyüttesbe.
A You Keep On Movinggal zárult a műsor 45 perces első fele, melyben megkaptuk a tavaszi koncert szinte teljes műsorát a 30 perces You Fool No One és a ráadásnóta Burn kivételével. Hát erről beszéltem!
25 perces szünet után tértek vissza a zenészek, és a második rész elejére meglepetésként basszusgitárja és kabátja nélkül tért vissza az énekes. Ekkor látszott csak igazán, mennyire vékony ember, és ez tette még hihetetlenebbé az elképesztő produkcióját. Mondják, hogy nem baj, ha testes az operaénekes, mert jobban meg tudja támasztani a hangokat. És ez a vékonydongájú, 73 éves ember mivel támasztja meg azokat a magasakat? Miközben kortársai egyre lejjebb transzponálják egykori slágereiket, vagy egyszerűen elmismásolják a koncerteket, billentyűsnek álcázott háttérénekeseket felvéve maguk mögé, Glenn a legkisebb erőlködés nélkül hozza a dalokat eredeti hangnemben, és hozzá azokat a csak rá jellemző, éteri sikolyokat. Ki kell mondanunk, a Rock Hangjának elnevezett énekes egy genetikai csoda!
Amit rögtön azzal is bizonyított, hogy a ‘Come Taste The Band’ balladájában, a This Time Aroundban mikrofon nélkül adott hangeffekteket a szimfonikus zenekar aláfestő zenéjéhez. A zongora becsatlakozásával el is kezdődött maga a dal, melyben a dob és a gitár (na meg Glenn hátul hagyott basszgitárja) nem kapott szerepet.
A folytatásban előkerült a 17 évesen írt Medusa, mellyel a Trapeze-ben hívta fel magára a Deep Purple-tagok figyelmét, egy másik BCC-dal is, a One Last Soul és a 2005-ös szólólemezének címadója, a Soul Mover.
Közben elfért még egy Holy Man, mely állítólag kedvence a ‘Stormbringer’-ről, érdekes módon ez volt az egyetlen Deep Purple-nóta, mely nem kapott szimfonikus hangszerelést Bentley-Kleintól, ellenben ismét előkapta benne hegedűjét és még szólózott is egy nagyot a végén.
A Smoke On The Water előtt Hughes bemutatta zenekarát és a szimfonikus zenekart, akiket álló tapssal köszöntött a közönség. Fura volt az ő hangján hallani a Gillannek írt dalt, de őszintén szólva nem állt neki rosszul, és az itt-ott elhelyezett sikolyok sem rontottak az összképen, mint ahogy számítottam rá.
Állva tapsoltunk a zenészeknek, miközben Hughes szokás szerint elismételte ars poeticáját: „Music is the healer!” Őt elnézve van igazság ebben.
A ráadásra már nem is ültünk vissza, nem is lehetett volna ülve kibírni, hiszen kaptunk még egy Gillan-dalt, a Highway Start – eredeti hangnemben –, ebben Glenn ismét letette a basszgitárt, hogy mikrofont ragadjon, ellenben a technikusa felkapta azt és ő nyomta Roger Glover futamait.
Zárásnak pedig mi más jöhetett volna, mint az ikonikus Burn, melyben több mint másfél órás színpadi jelenlét után is csak úgy szórta a magas hangokat, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Kerek 1 órás lett a második rész, így összességében még 5 perccel hosszabb is lett a tiszta játékidő, mint tavasszal, ám az akkori 8 szám helyett most 15-öt kaptunk, egy egészen más felfogásban.
Stormbringer / Might Just Take Your Life / Sail Away / Mistreated / Gettin’ Tighter / Black Country / You Keep On Moving // This Time Around / Medusa / Holy Man / Soul Mover / One Last Soul / Smoke On The Water // Highway Star / Burn
Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Mahunka Balázs
Köszönet Győr városának és a Livesoundnak a lehetőségért!
