Fémforgács
Könnyedén lehet, hogy előző életemben egy légy lehettem? Nem mintha hinnék ilyesmiben, az én hitem ugyanis az, hogy bármi előfordulhat, kb. nincs élő ember, aki a saját életén túl lenne képes bármit látni, tudni. De ne vesszünk el ilyen bármely oldalról megközelíthető filozófiai eszmefuttatásokban, hiszen a hangsúly a légyen van, aki imád beleragadni a számára csábítónak vélt dolgokba. Ez a tapadás a közös jellemzőnk, mert legtöbbször azok az anyagok tudnak csapdába ejteni, amibe bele tudok ragadni, amik akkor sem eresztenek el, ha kényelmetlen egymás számára a jelenlétünk. Talán régi olvasóink már tudják, hogy ezek az anyagok jellemzően a borongós, belassult időkre való köntöst öltik magukra és nincs ez másként friss írásom célpontjábal kapcsolatban sem. Úgy gondolom, hogy a gyorsan jött és szinte már a végéhez közeledő 2024 egy nagyon combos év extrém zenei téren, rengeteg tüzes, bevállalós kiadvánnyal, de olyan posványt, amiben sokáig el tudtam volna merülni, még nem hozott össze számomra. A reményt azonban mindig felfokozza az érkező ősz, mert sok brigád tudja, mikorra illik összekovácsolni egy bizonyos hangulatot. Nemrég az igencsak jól sikerült Fehn bemutatkozás tett le az asztalra egy igazán mélyen morajló szörnyeteget az asztalra, most pedig a román Cursed Cemetery helyezte fel magát masszívan a térképemre, még ha nem is egy hibátlan produkcióval. Ez egyébként nem csoda, mivel a meglehetősen távoli múltban megfogant alakulat (konkrétan 1997-ig mehetünk vissza az időben) azon felül, hogy nem kényeztette halálra rajongótáborát a kiadványok mennyiségével, azok minőségét sem feltétlenül a hallgatóságra szabta. Ez már csak azért is érdekes, mert a projekt kvázi atyja, mindenese, Fulmineos azért már számtalan jó bandában megmutatta tudását (Argus Megere, Ordinul Negru, Negura Bunget, Ekasia, Katharos XIII, Noncturnal Invocation stb.) mindenesként, ráadásul a spektruma gyakorlatilag mindent lefed, amivel valaha black metalt vegyítettek, legyen szó ambient, folk, insustrial vagy akár experimental kísérletekről.
A Cursed Cemetery esetében azonban a társak csak jöttek-mentek, az első demóra is vagy 10 évet kellett várni, majd a mezei melodikus death/black metalból a szikárabb raw irányba indultak, hogy aztán ambient zajjá csillapodjanak. Legutóbb 2022-ben hoztak tető alá egy korongot A Forgotten Epitaph címmel, 20-25 perces dalokkal, ahol a rituális kántálások és a noise/drone hangok játszották a nagyobb szerepet a metalnál. Az előzmények felkutatása után még inkább megdöbbentett, hogy a hivatalosan október 18-án megjelent Magma Transmigration mennyire fémes lett a korábbi kiadványokhoz képest, miközben megmaradt a rituálék, sötét tanok, okkult hangulatok felelevenítésének minden fontosabb momentuma. Én blackened funeral doom címkével ellátva kaptam meg ezt a kiadványt, de akik a szokásos búslakodás iránti vágyakozásom gyümölcsét szeretnék leszedni a fáról, azok most ebben az esetben csalódni fognak, mivel a Cursed Cemetery igazából sehova sem sorolható. Akadnak riffek, sokszor disszonancia bűzét árasztva, jóval nagyobb tempóban, mint ahogy azt elvárnánk egy valódi funeral doom anyagtól, black metal tekintetében pedig a vokál rendkívüli változatossága visz el minket távolabbi vizekre a szokásos erdőkerülős-templomgyalázós köröktől. Persze előfordulnak vontatott szakaszok, de ezek sokkal inkább szolgálnak pszichedelikus révedezésket, mintsem a gyász, vagy a fájdalom témaköreit.
Ahogy az összesen négy, 54 perces tétel végigrobogott rajtam, vált világossá, hogy ennél a formációnál, ami jelenleg három főt számlál, tényleg nem számít a sikerorientáltság. A témáknak sokadlagos funkciója a fogósság, a tiszta éneknek, a depresszív black metalos sikoltozásoknak, morgásoknak, kántálásoknak, sludge vonalas üvöltéseknek, erősen hipnotikus hatású billentyűknek ugyanis egyedül csak az adott érzelmek lehetnek valódi irányítói, korbácsolói. Nem kell várnunk a katarzist, a következő csúcspontot, refrént, bármit, mert itt minden perc egy őrületben fogant, kiszámíthatatlan világ lenyomataként jelenik meg, aminél tényleg csak az a kérdés, hogy a hallgató képes-e beleragadni, vagy visszapattanni róla és újonnan szerzett tapasztalataival örökre elkerülni.
Nézzünk azért pár apróságot, ami elé azért nem árt kitenni a SPOILER feliratot sem, ahogy a filmeknél szokás, mert engem sikerült párszor ledöbbenteni. A kiadványt a címadó Magma Transmigration kezdi sludge/funeral hányásként, hogy végül teljesen belassuljon, egészen a második felében érkező hard rock, füstös stoner rock oldásig. A beszarás a dologban az, hogy teljesen működőképes az egyveleg. A Vajna felénél jöttök majd csak rá, hogy ami eddig ment, az nem felvezetés, hanem a dal szerves része, visszakacsintva az ambient korszakra, a közbenső gyorsabb szakasz ellenére pedig irgalmatlan súllyal térdepel ránk az egész tétel. Ezzel véget is vetünk a “könnyű” érának, mert a Tad Ekam és az Udva a maga 15-15 percével szépen felülír mindent, amit eddig elképzeltünk. Megfér itt a dark jazz, a DSBM, valamint némi földöntúli, űrbéli hangulat is, rengeteg tempóvariációval megfejelve.
Elég katyvasznak tűnhet a felhozatal a leírtak alapján és ez ne tévesszen meg senkit, nem csupán szerzői túlkapásról van szó, ez valóban katyvasz. De annyira stílusosan, egyik ötletből okosan átlépve a másikba, hogy nem tudok haragudni rá. Jó néhányszor lepörgött már a Magma Transmigratio és még most is azon kapom magam, hogy egy-egy mozzanatot újra meg akarok hallgatni. Ehhez hozzájárul még az izgalmas lemezborító, csupa rejtéjjel, motívummal, valamint az egészen ide illő, morcos, de mégis erőteljes hangzás. Beragadtam ismét, ha, mégha nem is ez lesz az a rovarcsapda, amiből idén utoljára kandikálnak ki szőrös kis lábaim.
