Dionysos Rising
Kiadó:
Nuclear Blast
Honlapok:
www.nightwish.com
facebook.com/nightwish
"A Yesterwynde egy fantasztikus utazás az időn, az emlékeken és az emberi természet szebbik felén keresztül. Szavakkal nem lehet leírni, mennyire izgatottak vagyunk, hogy kiadhatjuk a tizedik albumunkat, amelynek elkészítése három évig tartott" – nyilatkozta a zenekar vezetője az új lemez megjelenése előtt – és én kicsit szívtam is a fogamat: egyrészt, mert ha az album egy utazás, és nem heavy metal szerzemények összessége, akkor – ismerve Tuomas felfogását a zenéről, ami az eddigi tapasztalatok szerint nem más, mint magvasnak vélt gondolatok megjelenési köntöse, ebből fakadóan másodrangú szereplő – nem számíthatunk másra, mint az ezt megelőző két LP esetében, vagyis… És itt mindenki gondoljon azt, amit akar, aki olvasta a korábbi kritikáimat a "Floor-éra" lemezeiről, az minden bizonnyal tisztában van vele, mi a véleményem Holopainen trilógiának szánt eddigi performanszáról: kb. ugyanaz, mint a kubista művészetről, amiben az az egyetlen jó dolog, hogy ott menő kockának lenni.A félelmeimet még az sem csillapította, hogy a csapat a metal zászlóvivőjének mondható Nuclear Blasthoz szerződött, láttam én már karón varjút, ráadásul a heavy metal története ismer jó pár olyan zseninek kikiáltott zenészt, akiknél úgy gurult el a gyógyszer, hogy azt semmifajta pragmatikus módszerrel nem lehet megtalálni, pláne nem olyan szürreális módon, ahogy az említett művészek (?) magyarázzák a nagy ívben leszart világnak viselkedésük eredőit. (Ilyenkor jönnek az olyan szavak és kifejezések, mint az "önmegvalósítás", "művészi kifejezésmód", a "zenei eszközök új formába öntése", nekem meg a bicska nyílik a zsebemben, hogy ilyen profánul néznek hülyének.)
De aztán én is házhoz jöttem a pofonért, mert előre kreáltam egy olyan koncepciót, ami semmi jóra nem vezet, főleg az albumot tekintve – az, hogy fele részben bejött, annyit is jelent, hogy fele részben meg nem – ennyit a szakértelemről és tapasztalatokról, melyek jó, ha vannak, de igazából csak egy olyan világban, ahol a realitás az, ami, és nem irányítják az eseményeket olyan elhanyagolható dolgok, mint a meglepetés, vagy a művészi világlátás.
Mégis, induljunk ki a tényekből: az albumon már nem játszik Marco Hietala – ez mondjuk nem fontos tényező, mert az előző két, számomra abszolút műanyag lemezen meg igen, illetve ebből következően új basszeros van a csapatban, aki tökéletesen tudja pótolni elődjét. A másik megemlítendő dolog, hogy a csapat nem fogja megturnéztatni az albumot: mondjuk, a végeredményt hallva nem csodálkozom, mert egy komplett szimfonikus zenekar metal koncertre hurcolása valóban megerőltető dolog, és Tuomas világában már régóta nem a hagyományos "fémhangszerek" a priorizáltak. Emellett a zenekarvezető a megjelenés előtt vesztette el édesapját, ami magyarázhatná a súlyos, depresszív hangulatot, de egyrészt ilyet nem tapasztaltam, másrészt lelketlen dolog lenne emiatt elmarasztalni a zeneszerzőt, bármilyen is a végeredmény.
Az előzetesen kiadott "Perfume Of The Timeless"-t – ami egyébként a tökös kiállás mintapéldája, a maga nyolc percen is túlcsorduló hosszával, pláne, hogy ismerjük a "Z" generáció hozzáállását a tik-toknyi időtartamot meghaladó dolgokhoz – meg sem hallgattam, így megfelelően frissen tudtam nekikezdeni az albumnak, megfogadva, hogy ezúttal megpróbálok odafigyelni a "mélyebb tartalomra" is. Abban, hogy e tekintetben elbuktam, alighanem szerepet játszik alapvetően gyanakodó természetem, amivel a "művészi" dolgokhoz állok, de az is lehet, hogy nincs itt mélyebb tartalom, vagy nem az olyan egyén szintjén, aki túl kiábrándult ahhoz, hogy érzékelje a "világbéke" vagy az "ökobarát" szavak mögött húzódó valós tartalmat.
De kezdjünk is neki: az abszolút felesleges intró után rögtön egy monolittal nyitunk. Az "An Ocean Of Strange Islands" talán az elmúlt tíz év egyik legjobb Nightwish darabja, tökéletes eszenciája annak, amiért az "ősidőkben" megszerettük a csapatot (a korai éveket jellemző gótikus árnyalatoktól eltekintve), ám nekem nem is ezért tetszik, de ha seggre ültök, akkor is leírom: a Nightwishnek jól áll a csipetnyi indusztriális metal hatás. Igen, jól olvastátok, az ütem monoton, gőzkalapácsokat idéző jellege felett úgy szárnyalnak Floor dallamai, mint füstölgő gyárkémények felett a bekormozódó fehér galamb és ha a Die Krupps ilyen köntösbe öltöztette volna Metallica átiratait, Hetfield minden bizonnyal nem vágja a plasztik végeredményt a falhoz.
A mechanikus jelleg aztán a következő, "The Antikythera Mechanism" című darabban létjogosultságát is nyeri, az óramű működését ritmizáló keménység régen látott vendég a csapatnál, emellett itt csillanhat fel igazán Tuomas zenei tehetsége is, ami képes úgy az egysíkúságot összeházasítani a rafinériával, hogy abból jóleső feszültség, és tényleg remekbe szabott hangulatteremtés tiktakkoljon ki. Ugyanez a bólogatós "egyenzaj" jellemzi a "The Day Of…"-ot, az általam oly hatásvadásznak tartott gyerekkórus bevetésének ellenére, mondanom sem kell, hogy ha már harmadszorra tudja a szerző bekajáltatni velem ugyanazt, akkor lehet némi érzéke a parasztvakításhoz hallgató furmányos megszólításához.
A nagyepikának ezzel nincs vége, hiszen a már említett klipszerzemény a következő a sorban: az ipari jelleg itt is felüti (kalapács)fejét, ráadásul olyan sebességgel, ami egy jól karbantartott gőzmozdonynak is becsületére válna, aztán… aztán ennyi, részemről eddig tartott a méltatás ideje, mert Tuomasból eltűnik az üllőn dolgozó kovács szelleme, hogy átadja helyét a moralizáló világbéke harcosnak – már ami a zenét illeti. A "Sway" balladája lehetne akár szép is, ha nem lenne olyan unalmas, a "The Children Of 'Ata" popos refrénje pedig ugyan még elviszi a balhét, de a "Something Whispered Follow Me" lopkovári jellegű Morricone idézése Floor énekteljesítménye ellenére is hervasztó, bár a "Spider Silk"-ben Holopainen legalább magától veszi kölcsön a dal legjobb részét. A maradék három etapban aztán már semmi nincs, amit az előzőekben nem csócsált agyon a szerző, a záró "Lanternlight" pedig úgy kókasztja le a hallgató emberfiát, mint őszi rózsákat a felbuzduló napfény.
Kár, hogy Tuomas ismét nem bírt magával, mert az album fele valóban a kezdeti évek csikóviháncát ötvözi a tapasztaltság hideg profizmusával, a túlburjánzó hangjegyeket azonban egy zenei onkológus sem tudná visszaszorítani, ami pedig még Metalországban sem jelent semmi biztatót.
Garael
