Hard Rock Magazin
Ausztria kalózcsapata kihajózott Európa vizeire, és az első, hazai terepen lenyomott koncert után a turné második állomásaként a mi szigetünkön kötöttek ki. Szerencsére az országot sújtó árvíz a csepeli koncerthelyszínt nem zavarja, így nyugodtan várhattuk, hogy mivel lep meg minket az idén új lemezzel jelentkező Visions Of Atlantis.
A turné három bandájához nálunk egy hazai csapat is csatlakozott, nevezetesen a Meteora, akiknél az utolsó találkozásunk óta történt némi változás, bár a zenekar tengelye változatlan maradt. Új gitáros érkezett a csapathoz a régi helyett Schreiber Dániel személyében, aki szerintem szépen belesimult a képbe. Ahogy elnéztem, a sebességgel nem lesz gond, pont az én oldalamon állt, így közelről láttam szélvészgyors játékát. A felállás számomra nem változott, Holló Noémi továbbra is a díva szerepét hozza és a tiszta énekért felelős, mellette az energiabomba Fülöp Máté basszusgitáros, akitől a hörgős részek érkeztek ezen az estén is. Ehhez jön még néha a billentyűs Király Attila éneke, amit a múltkori találkozásunkhoz hasonlóan most is alig hallottam. A szimfonikus metál extrémebb verzióját hozzák szerintem, mert igazából Noémi éneke mellett néha egy black metal banda darálása és hörgése is bőven belefér a dalokba. Nem egyszerű darabokról van szó a zenekar esetében, elég masszív és összetett azok szerkezete, váltásokkal teletűzdelve, de valahogy nem éreztem rájuk most sem, hogy fel tudjak szállni az őket szállító vonatra. A szűk hely nem engedett nagy mozgást, így ezt most nem is vesézném tovább, bár Máté azért pár ugrás erejéig életet lehelt a színpadi produkcióba. Egy alkalommal a következő fellépő dobmikrofonjaiba is majdnem beleakadt. A szimfometált szeretem, az extrém metált nem annyira, és jelenleg nálam a Meteora inkább tartozik a második kategóriába.
Ahogy nem sokkal ezelőtt az egyik számomra ismeretlen előzenekar okozott meglepetést, úgy most is a számomra teljesen ismeretlen előadó tett így, nevezetesen a svájci Seraina Telli, aki ugyan szólóénekes, de egy gitáros lánnyal és egy dobossal kiegészült turnécsapata is jól teljesített. Picit punkos, rockos, popos az, amit csinál, de mindezt egész eladható módon teszi. Ráadásul feltűnő jelenség a kék és zöld hajával és extrém outfitjével. Csapata gitárosa Esmée van Sinderen, aki kinézetre olyan, mint ha a főzenekar énekesének a húga lenne. Vékony, magas, viszont jókat pengetett, főleg amikor Seraina letette a gitárt. Mert a koncert nagy részében a frontlány gitározott is, így a műsor basszustémái magnóról érkeztek, de ezt már megszoktuk. Szegény basszusgitárosok, mindig ők esnek ki egy turnéról, amikor létszámcsökkentés van. Szóval a frontlány nemcsak az extrém kinézete miatt nem unalmas színpadi látvány, nagyon tetszett, ahogy és amit csinált. Picit vadóc, de közben szórakoztató is volt egyben, a közönséggel pedig hamar megtalálta a hangulatot, nagy tapsot kapott minden dal, ez látszólag meglepte a bandát is, lubickoltak a sikerben.
Tudom, hogy az semmit nem jelent, de a koncert után, illetve az este zárásaként sokan várták a bandát egy közös fotóra és dedikálásra. Aki semmilyen, arra nem várnak emberek. Az egyik dalban Seraina egyedül maradt egy szál gitárral, hogy egy balladába kezdjen, és baromi jó ötlet volt UV-fénnyel megvilágítani a színpad elejét, akkor láttam, hogy a különleges hajfestést és ruhát arcfestés is kiegészíti, ami világított a speciális fénynek köszönhetően. Ne feledkezzünk meg a csapat harmadik tagjáról, Mike Malloth dobosról, aki nagyon jó kis alapot adott a lányoknak, intenzív és energikus játéka szintén üde színfolt volt. Seraina hangja nagyon elütött az este többi énekesnőjétől, talán ezért is hatott frissnek a koncert, meg aztán az előadásmód engem kilóra megvett!
Svájcból érkezett a következő formáció, akik már másodszor tették tiszteletüket Budapesten. Fabienne Erni vezetésével színpadon termett az Illumishade, hogy kellően bemutassák az új lemezüket. Alig fél évvel a legutóbbi találkozásunk óta megjelent az új lemez, amiről anno elnyomtak pár tételt a téli koncerten. Most ennél többet kaptunk az anyagból és valami továbbra sem változott. Sőt, igazából nagyon sok minden változatlan maradt. Elsősorban Fabienne Erni hangja és személyisége. Nagyon pozitív kisugárzású leányzó, akit látva jobb kedve lesz az embernek. Ha látja, de erre majd a főzenekarnál még visszatérek.
Frontemberi teljesítménye is remek volt, a koncertek sokasága nem múlt el nyomtalanul, igazán élt a színpadon. A közönséggel nagyon gyorsan megtalálta a közös hangot, ami valljuk be, nem volt nehéz. Aztán itt van a ruhája. Korábban a légies cucca akadt be mindenhova, most pedig a vállán átdobott vállpántja esett le állandóan a kezére, így nem tudta azt megemelni, folyamatosan rángatta vissza a lecsúszott kiegészítőt. Sajnos a zene sem változott, ezt én mondom, mert a közönség láthatóan és hallhatóan nagyon élvezte az estét. A zenészek teljesítményébe nem lehet belekötni, rendesen odatették magukat, de nekem túl összetett volt a muzsika. Rengeteg váltással, akár dalon belül, és a picit málházós részek nem az én világom. Annyira kíváncsi lennék amúgy, mit tudna hozni Fabienne egy pörgős és szárnyaló stílusban, de itt most nem ez volt terítéken. Jonas Wolf gitárosra sem lehet egy rossz szavunk sem, élettel töltötte meg játékát, bevallom, a szólói jobban bejöttek, mint amikor az ének alatti riffelés ment.
Yannick Urbanczik basszusgitáros is egy igazán eleven fazon, és még azt kell mondjam, a billentyűs Mirjam Skal is többet mozgott, mint az elvárható lenne egy billentyűstől. Tehát magával a színpadi produkcióval semmi gond nem volt, igazán élvezetes volt a látvány, mondjuk a színpadra kirakott álló gömblabdákat nem tudtam hova tenni, a világítás meg nem sokat adott hozzá a képhez.
Ha ki kéne emelnem dalt, ami azért számomra pozitívan lógott ki a műsorból, akkor az In The Darkness lenne, az a vonal sokkal jobban bejött, mint a többi. A műsor hosszúsága és összetétele minimális mértékben változott az előző találkozásunkhoz képest, az új lemez anyagából két dalt cseréltek ki, minden más maradt. Akkor azt gondoltam, hogy korai volt az ismeretlen számok túlsúlya, de most teljesen indokolt volt és a cserének köszönhetően került bele a műsorba a nálam jól működő In The Darkness.
Elegy / Enemy / Here We Are / Riptide / In The Darkness / Cloudreader / Rise / Tales Of Time / World’s End
Nagyon működik az osztrák csapatnál a kalózos tematika, ennek köszönhetően tértek vissza headliner turnéval és szintet léptek az előző koncertjeikhez képest. Mivel ez a turné második állomása volt, ezért sok infóm nem volt a látványt és a műsort illetően, nem volt időm utánanézni. A Visions Of Atlantis idén jelentette meg kalózos tematikájú albumának második részét. Az első nálam nagyon működött, a másodikat is kezdem megszeretni és ez a koncert ezen a dolgon csak erősített. Zeneileg nem mondanám kalózmetálnak a csapatot, maradtak a jól bevált szimfometál vonalon, de külsőségekben nagyon jól hozzák a formát. Az átszerelés után egy kalózhajó részlete tűnt fel előttünk, a már megszokott rumoshordók társaságában.
És jött az új lemez első három tétele egymás után. Az intró utáni The Land Of The Freeben mindjárt mindent megmutathattak egy kis ízelítő gyanánt. Volt benne zúzás, melankolikus rész, gitárszóló, külön éneklés és persze a refrénben duett. Azt szögezzük le az elején, hogy nagyon jól működik Clémentine Delauney és Michele Guaitoli párosa. Michele idén már megmutatta egyszer ugyanezen a deszkán, hogy nagyon jól tud duettet énekelni egy énekesnővel, fantasztikusan kiegészítették egymást akkor is, most is.
Clémentine pedig igazi dívaként él a színpadon, a múltkorihoz hasonlóan most is hosszú, elegáns ruhában énekelt, a ventilátoroknak köszönhetően pedig nagyon látványos mozdulatokat tett a légies szoknyájával. És akkor itt térjünk vissza egy picit az előző zenekarnál említett dologhoz. Itt volt két jó csaj, akik folyamatosan mosolyogva, élettel és látványos előadással örvendeztettek meg minket, erre alig kaptak fényt a koncertek alatt. Szinte végig sötétbe burkolózva szerepeltek, ami részben a zenekar többi tagjára is igaz volt, csak hát szívesebben nézek dögös lányokat, mint szőrös fickókat. Azt néztem, hogy a két koncert nagy részében a színpad eleje fölé tett hídon lévő lámpákat fel sem kapcsolták.
Szóval félhomályban néztük, hogy Thomas Caser látványos dobcucca mögött intenzíven és látványosan hozza a néha pörgős témákat.
És szerencsére a másik két hangszeres sem leszögelt pózban hozta le a bulit, még ha a két énekes folyamatos mozgásban is volt az egész este alatt. Herbert Glos basszusgitáros Thomasszal karöltve adott biztos alapot, a propellerezésben pedig verte az egész bandát.
Mondjuk a nagy hajlóbálásban Clémentine is meglehetősen aktív volt, amikor levette a videóklipekben megismert tollas kalapját, akkor a ventilátoroknak köszönhetően igen látványosan reptette a haját. Christian Douscha nem szállt be ilyesmibe, viszont a játékába semennyire sem lehetett belekötni. A riffek és a szólók is rendben voltak, még közös pózokra is futotta az erejéből, amit a két énekessel mutatott be.
A műsor igazi lemezbemutató volt, egy dal kivételével az összeset eljátszották róla és szépen felépítették a programot, 3-4 pörgősebb nóta után betettek egy balladát, hogy mi is pihenhessünk egy keveset. Mert amúgy végig a csapattal együtt énekeltünk, látszott, hogy a közönség képben van az új albumot illetően. Szerencsére az új anyag dominanciája mellett benthagyták a műsorban egy korábbi kedvencemet, a Clocksot, amit a közönség is érezhetően nagyon élvezett. Rögtön utána érkezett az egyetlen olyan dal, ami nem a ‘Pirates’-korszakból való, egy kis megpihenés, hogy az előző lemez húzó tételével újra életet leheljenek a koncertbe. Fura, a Tonight I’m Alive dal nem úgy ragadt meg a fülemben, hogy egy kis arabos aláfestést kapott, itt nagyon jól kiemelték ezt a hangzást, és hozzá tökéletesen passzolt a színpadon bemutatott táncos koreográfia is. És ezzel a dallal kezdetét vette az igazi lemezbemutató, egymás után 7 számot játszottak a friss albumról, ami közt emlékezetes volt, amikor az Underwaterre Clémentine egy elegáns és légies ruhát vett fel, majd teljesen egyedül kezdett bele a nótába.
Az aláfestő samplernek köszönhetően persze nem a capella verzióban érkezett a dal, és a zenekar is szépen lassan beszivárgott a második felére. A Magic Of The Nightnál jött a visszalépés az előző albumhoz, a Pirates Will Returnnél az énekesnő felvette a hivatalos fotókról és klipekből ismerős kalózkoronát, és a sátor egy ütemben tombolt a vezényletére, hogy aztán a dal közepén Michele felszólítására a földre ülve evezzünk tovább. Mondjuk, nem sikerült 100%-osan, de az akarat megvolt bennünk. És tényleg, a közönség nagy része leült vagy leguggolt.
Apropó, Michele. Nagyon jól áll neki ez a fajta zsivány kalózszerep. Persze az énekkel sincs baj, ezt már többször megtapasztalhattuk, de ez a szórakoztató, mindig rosszban sántikáló, és a közönséget folyamatosan tűzben tartó produkció is nagyon passzol hozzá. Ha kell, fenyeget minket gumipisztolyával, ami az egyik dal végén le is pattant a dobogóról.
Másik kedvenc érkezett, az előző albumról a Melancholy Angel, ami a lemezen nem ütött akkorát, mint élőben, amikor a zenekarral együtt ugrál az egész közönség. Most is így volt. Ezután még két dal következett, ezekkel búcsúztak el tőlünk. Az idei lemez címadó tétele szintén az a kategória nálam, ami lemezen hallgatva sem rossz dal, de élőben igazán bitang jó és viszi magával az embert. Előtte azért megtanították nekünk a „Hail Jolly Roger!” kiáltást, amit Michele intéseire kellett bekiabálnunk. Talán utoljára sok-sok évvel ezelőtt kiabáltam a Jolly Roger nevet, egy bizonyos Running Wild koncertjén. És most. Meg persze a dal címét is együtt kántáltuk az osztrákokkal, de ekkor már mindegy volt, mindenki kiüvöltötte a maradék szuszt is magából.
Az imázs jó, jól is áll nekik, nem mindenki mutat ilyen jól ezekben a kalózos göncökben. Szerintem ebben a stílusban igenis minőséget tett le az asztalra a csapat, talán az előző lemezen több az egyből ható dal, de az újon is vannak kiváló darabok, amihez jön az igen élvezetes előadásmód és máris egy nagyon frankó bulit kapunk. Szépen építgetik magukat, és ezzel a műsorral most sikerült egy merészebbet ugrani. Látványos színpadkép, elég hosszú program – 18 dalról beszélünk –, a megszokott és várt minőség, szóval az a közel kétharmad háznyi ember, aki ellátogatott a sátorba, egy jó kis szimfometál bulit kapott!
To Those Who Choose To Fight / The Land Of The Free / Monsters / Mercy / Clocks / Heroes Of The Dawn / Legion Of The Seas / Tonight I’m Alive / Ashes To The Sea / Collide / Hellfire / The Dead Of The Sea / Underwater / Magic Of The Night / Pirates Will Return / Melancholy Angel / Master The Hurricane / Armada
A Meteora túlbonyolított muzsikája még mindig nem talált utat hozzám, Seraina Telli nagyon pozitív meglepetés volt és láthatóan nem csak én élveztem a bulit, ezzel ellentétben az Illumishade produkciója az énekesnő szerethetősége ellenére sem hatott meg, de ezzel én voltam kisebbségben a teremben. A Visions Of Atlantis viszont szintet lépett, az előző album tematikáját továbbvíve, látványos köntösben tárták elénk ezt a kalózos szimfometált.
Szöveg és fotók: Savafan
Köszönet a H-Musicnak a lehetőségért!
