Fémforgács
Már nagyon régóta adós vagyok a Deicide legújabb lemezének ismertetőjével, így most szeretném ezt a vállalást teljesíteni, még mielőtt feljön értem is a Sátán Kaszása, mint szegény Solomon Kane-ért abban az egyébként kiváló, 2009-es dark fantasy moziban. A Banished by Sin rengetegszer lepörgött a lejátszómban, mielőtt ezeket a sorokat megírtam volna. És tudom, hogy a korong borítója, meg úgy általában Glenn Benton személye rendkívül megosztó, de ennek ellenére azt kell, hogy mondjam, maga a zene, a muzsika, ami ezen az albumon hallható, legalább olyan erős, mint a pokol tüzének izzó harapása.
Az új Deicide lemez idén áprilisban jelent meg, összesen 12 dalt foglal magában, a hossza pedig egy másodperc híján 39 perc. A lemez létrehozásában, feljátszásában Glenn Benton mellett Steve Asheim dobos, Kevin Quirion gitáros és Taylor Nordberg hathúrmester vett részt. Mindezek alapján volt időm tanulmányozni a lemezen hallható zenét, és volt arra is módom, hogy hosszan farkasszemet nézzek ezzel a borzalmas borítóval. Szeretném leszögezni, hogy a mesterséges intelligenciával semmilyen baj nincsen. Még ez a lemezismertető is valamilyen szinten az MI segítségével készül, ami a kimondott szavaimat alakítja át írott szöveggé. Ez nem valamilyen elérhetetlen varázslat, ott van a telefonodban, legyen az egy iPhone vagy bármilyen androidos kütyü. A képgenerálás sem feltétlenül ördögtől való. Érted, ördögtől való… Minden ilyen alkotásnak csupán az a függvénye, hogy jó promot, vagyis szöveges utasítást adjunk meg azt illetően, hogy mit is remélünk robotikus grafikusunktól.
Tehát az új Deicide lemez borítójával nem is az volna a baj, hogy talán mesterséges intelligenciával készült, hanem hogy ennél jobb képeket lehet készíteni ezekkel az eszközökkel, egy valódi művész bevonásával meg pláne. Kicsit úgy érzem, mintha Benton mester megállt volna a „Legyen Ön is milliomos”-ban a legelső, vagy legfeljebb a második kérdésnél, és elfogadta volna a nyereményét. Mindenesetre a hivatalos anyagok szerint nem a Skynet, hanem egy bizonyos Nenad Đukić pingálta ezt a borzalmat, reméljük Isten nem tartja meg e jó szokását.
Amúgy visszanézve a banda diszkográfiáját és a lemezborítókat, kijelenthetjük, hogy igencsak kevesen lehetnek azok, akik a borító miatt, mondjuk, vinyl formátumban vásárolják meg az éppen aktuális korongot. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem ez az első hitvány artwork a Deicide történetében, és már így is sajnálom, hogy ilyen sok szót kellett rá vesztegetni. Menjünk rá inkább a zenére, mert az sokkal érdekesebb, és ami azt illeti, ezerszer minőségibb. A hangzás abszolút felsőkategóriás, minden egyes lefogott akkordot kiválóan hallani, a stúdióban remek munkát végeztek. Ebben Nordberg is részt vett Jeramie Kling hangmérnök mellett, a keverés pedig Josh Wilbur érdeme. Harap, mar, tör, zúz, mint egy megvadult beastman a Warhammer Fantasy sztorikban.
A Banished By Sin vegytiszta old school death metal, harapós riffekkel, lüktető dobokkal, agyhártyát tépő basszusfutamokkal. Minden benne van, amire az agresszív muzsikák iránt rajongók megvadulhatnak, levezetve a hétköznapok feszültségét. Nincsenek nagy megfejtések, a zenekar lényegében visszakanyarodott a gyökereihez: dinamikus, komplex, de könnyen érthető riffekkel, vénákat szaggató gitárszólókkal.
Egyáltalán nem vagyok híve annak, hogy dalokat egyesével elemezzek ki, meg annak se, hogy novella-hosszúságú albumajánlókat írjak, de amellett nehéz elmenni, hogy a Bury the Cross… with Your Christ nóta olyan erősre sikeredett, mint nagyfater tíz éve érlelt házi szilvapálinkája. Ilyen szigorúan zakatoló gyilokot talán csak a banda hőskorában lehetett hallani a Deicide-től, számomra ez a lemez csúcspontja, van, hogy reflexből újraindítom, ha lepörgött. A dalszövegek továbbra is a szervezett vallások létjogosultságát firtatják, vérmocskos, mások hite iránt teljesen érzéketlen módon. Néha horrorfilmes hangulatokat, témákat idéznek meg, máskor pedig a képmutatás és az álszentség ellen emelnek lángoktól mart, vérvörös zászlót a fekete felhők borította ég felé.
Ha te is úgy vagy vele, mint én, hogy a lelked mélyén azért hiszel valami jóban, ami nyilván nem az ábrahámi vallások hóhéristene, de sejted, vagy legalábbis szeretnéd, hogy létezzen valami, pozitív felsőbb erő, akkor fogd fel úgy ezt a lemezt is, mint a többit a Deicide munkásságában, tekints rá úgy, mint egy horrorfilmre. Egy igencsak jól megkomponált horrorfilmre. Arra a felsőbb erők sem fognak berágni, trust me bro.
Ez egy alámerülés a poklok bugyrai közé, amely tagadhatatlanul szórakoztató, és talán egy kicsit még nemesíti is a lelket. Ugyanis, ha jól felcsavarod a hangerőt, és ki tudod engedni a gőzt, nem kell mások arcába baltát dobnod, ergo jobb ember leszel, vagy nem? Azt nem mondom, hogy ez az év legjobb death metal albuma. Azt valószínűleg a Karl Sanders-féle Nile fogja letenni az asztalra, bár még csak ismerkedem az egyiptológusok új halottaskönyvével.
Ennek ellenére, Bentonék egy erős, emlékezetes, remek koronggal rukkoltak elő, ami méltó arra, hogy hangosan csapatva vedd el vele a szomszédok életkedvét, de arra nem, hogy hanglemezen vásárold meg. Elég a CD formátum is, így legalább kisebb lesz a gagyi borító, amelynek alapján viszont még véletlenül sem szabad megítélni ezt az egyébként odacsapós, remek metal lemezt.
