Hard Rock Magazin
40 éve jelent meg a Bon Jovi első lemeze, és igazából innen datálják a zenekar működését, hiszen korábban Jon Bon Jovi különböző sessionzenészekkel vette fel demóit, amiket az amerikai rádióállomásoknak és kiadóknak küldözgetett. (Ezek egyike, Hugh McDonald azóta zenekari taggá vált, de nem akkor, mert amikor berobbant a Runaway kislemez, egy teljesen új zenekart hoztak létre Jon köré.)
40 év alatt voltak csúcspontok és hullámvölgyek, az elmúlt 15 évben inkább az utóbbiakból jutott ki, szóval hadd mondjam azt, hogy ez az új lemez a pozitív csalódás kategóriájába sorolható. Főleg a legutóbbi, erősen depresszív ‘2020’ után felüdülés ilyen igazi „bonjovis” dallamokat hallani, de megkockáztatom, hogy a legjobb lemez a ‘Have A Nice Day’ óta. Persze ez már nem az a dögös rockzene, mint a 80-as években volt, sokkal több az akusztikus gitár, mint az elektromos, szinti helyett a zongora dominál sokszor, de legalább leszálltak arról a country-rock stílusról, amit a ‘Lost Highway’-en kezdtek el. A meglepő sztárvendég ezen az albumon Ed Sheeran, de ő is csak társszerzőként van jelen a lemezen, nem énekel, bár lehet, akkor jobban odafigyeltem volna a Living In Paradise-ra, mert őszintén szólva, többszöri hallgatás után is átment rajtam.
Ami viszont nagyon betalált, a Living Proof a Livin’ On A Prayer-es talk box-betéttel, a The People’s House a Keep The Faitht idéző dobképletével, a nyitó laza Legendary és a lemezt záró Hollow Man, amely mintha ötvözné a Bed Of Rosest a Motherrel a Pink Floydtól, csak Roger Watersnek ne szóljatok!
A többi ballada is gyönyörű, de már nem az ifjonti hévről és a szerelemről szólnak, ez inkább az örömapa dala, „You may kiss the bride” („Megcsókolhatod a menyasszonyt”) és az idősödő zenész nosztalgiája, „I’m in love with my first guitar” („Szerelmes vagyok az első gitáromba”). Utóbbi különösen azért érintett meg, mert nemrég a Howard Stern Show-ban mesélt Jon arról, hogy visszavásárolta az első gitárját ugyanattól a sráctól, akinek annak idején eladta.
A Walls Of Jerichón kicsit (nagyon) meglepődtem, a cím alapján ugye lehetne egy Helloween-feldolgozás is, ami nyilvánvalóan távol áll a Bon Jovitól, de hogy olyan 70-es évekbeli nosztalgiát hozzanak a zenébe, mint a Def Leppard a legutóbbi kislemezével, arra igazán nem számítottam.
A borítón – és a promófotókon is – látszik, hogy a zenekarba hivatalosan is bevették a korábbi sessionmuzsikusokat – ahogy az említett Hugh McDonalddal is tették 2016-ban –, így most először héttagú a banda John Shanks gitáros-producer és Everett Bradley ütős csatlakozásával. Előbbi a ‘Have A Nice Day’ óta az együttes producere és a dalok egyik társszerzője, utóbbi a 2003-as ‘This Left Feels Right’ akusztikus turnéján tűnt fel először a csapat környékén, majd a 2016-os ‘This House Is Not For Sale’ koncertkörútja óta állandóan velük van. Szóval kiérdemelték a státuszt.
Összegzés:
Ez a lemez azoknak szól, akik örökké Bon Jovi-rajongók maradtak, akkor is, amikor a mélyponton volt a banda. Ha úgy tetszik, ez a köszönet a kitartásukért, mert a Bon Jovi neve már ‘Forever’ fennmarad. Most már csak Jon hangszálainak kéne megerősödni a műtét után, hogy élőben is bemutathassák az új lemezt.
Pontszám: 7,5
Megjelenés: 2024
Kiadó: Island Records / Universal
Stílus: hard rock, aréna rock
Származás: USA
Hivatalos hazai forgalmazónál kapható fizikai formátumok: CD és LP
Zenészek:
Jon Bon Jovi – ének
David Bryan – billentyűsök, vokál
Tico Torres – dobok
Hugh McDonald – basszusgitár
Phil X – gitárok, talk box, vokál
Everett Bradley – ütőhangszerek, vokál
John Shanks – gitárok, billentyűsök, vokál
Dalcímek:
01. Legendary
02. We Made It Look Easy
03. Living Proof
04. Waves
05. Seeds
06. Kiss The Bride
07. The People’s House
08. Walls Of Jericho
09. I Wrote You A Song
10. Living In Paradise
11. My First Guitar
12. Hollow Man
