Dionysos Rising
Kiadó:
Napalm Records
Honlap:
www.powerwolf.net
A politikai kultúrában a kezdetek óta priorizáltan foglalnak helyet a rövid, tömör, érzelmekre ható frázisok, a Powerwolf pedig úgy gondolta, hogy ha a politikusoknak szabad, akik nekik miért is ne? Az új album ennek megfelelően a maga 39 percével olyan kompakt eszenciáját adja az életműnek, amiből az is megérti a csapat sikerét, aki eddig ésszel nem tudta felfogni, mi a francért tudja az internacionalista brigád tucatszorra lenyomni ugyanazt a torkunkon úgy, hogy nem érezzük magunkat tökéletesen átverve.
Tudom, sok olyan együttes létezik, akiknek markáns zenei világa miatt igazából az áttörést okozó két-három albumán túl a többi ezek gyengébb replikánsai, olyan érzést keltve az emberben, hogy a zenészek álmukból felkeltve, két perc alatt írták meg a dalokat. S ha most azt várod, hogy eltartott kisujjakkal rántsam le a leplet a Powerwolf átverésen alapuló, lassan húszéves bűvészmutatványából, akkor csalódni fogsz. Hallgasd meg az albumot, és biztos vagyok benne, Te is meg fogod ezt tenni – már ha nem vagy eleve az együttes rajongója.
Persze a Powerwolf már korábban is érezte, hogy lassan ki kellene lépni a komfortzónából, talán ezért is vette rá a haverokat, hogy két albumnyi Powerwolf feldolgozással mozdítsák el a zenei kátyúba ragadt csapatot, sőt, még ők maguk is vállalkoztak egy hasonló etap összevonyítására, aminek milyen is lett a végeredménye? Hát olyan Powerwolfos. Azt azért meg kell jegyeznem, hogy a "Wake Up The Wicked" a maga korlátai között megpróbálja a lehetetlent: a nyitó "Bless 'em With the Blade" olyan vágtával vezeti be az albumot, amitől már-már reménykedni kezd az ember, hogy ezúttal nem lettek a fiúk (farkasemberek?) a szokás rabjai, de aztán jönnek az ismerős sémák, amiből tökéletes légvárat lehet építeni, és a már többször is elpufogtatott frázisok csak azoknak nem okoznak fülfájást, akik tökéletesen alkalmasak az állandó bólogatására, vagyis süketek.
Persze azt sem szeretném, ha a fanok értetlenkedve állnának negatívan csengő mondataim előtt, őket megnyugtathatom: megkapták azt, amire vártak, sőt, többszörösen is, hiszen az olyan dalokat, mint a "Heretic Hunters", a "Joan of Arc", vagy a "Sinners of the Seven Seas" a zenekar már korábban is megírta, igaz, más címmel, de mint a politikában, a jelszavak – itt zenei megoldások – sulykolása, általában eredményre vezet. Ráadásul, jóllehet, a közélet, illetve a hatalom megtartásának politikai pszichológiáját viszonylag jól értem, Powerwolfék esetében hajlamos vagyok a megbocsájtásra, és a képernyő bal felső felén megjelenő "R" betű (ismétlés) ellenére élvezni a dalokat.
A kritikát a csapat szellemiségéhez igazodva illene valami frappánssal befejezni, de azt megteszi helyettem a zenekar, amely továbbra is öniróniával robbantja sorban a bombasztikus sémákat – talán ezért nem lehet rájuk igazán haragudni, még akkor sem, ha a Sabatonnal együtt albumaikat igazából csak a címeik választják el egymástól és a változástól úgy tartanak, mint farkasember az ezüst pisztolygolyótól.
Garael
