Dionysos Rising
Kiadó:
Century Media Records
Honlap:
facebook.com/DreamEvilOfficial
"Remélem, élvezitek, mert mi nem... Túl öregek, túl kövérek és túl fáradtak vagyunk már ehhez" – nyilatkozta 2020-ban Frederik Nordström, a csapat gitárosa (másodállásban a színtér egyik sztárproducere), mikor az új album felől érdeklődött a kíváncsi sajtó, miközben ledöntve a negyedik falat (vagyis kikacsintva a hallgatókra) tette mindezt idézőjelbe, még akkor is, ha a "Six"-re hét évet kellett várni, ráadásul pályafutásuk talán leggyengébb albumával rukkoltak elő, aminek fényében tényleg hihető volt némi, a lustaságból eredő kreatív válság. Úgy látszik azonban, ez a munkatempó tökéletesen megfelelt a csapatnak – főleg, ha a producer is jobban szereti vakargatni a hátsóját, mint a zenekar tagjait korbáccsal hajtani a munkába –, így újabb hét évnek kellett eltelnie a "Metal Gods" megjelenéséhez.
"A zene hobbi, a zenekar szórakozás... Egyszerűen ennyi. Ez lehet a siker kulcsa." – nyilatkozták később, és ha a "Six" ökörködős videoklipjére gondolok, el is hiszem: a csapat legújabb albumával is olyan, szinte paródiába csapó attitűddel veszi fel a harcot bármivel és bárkivel, amit egy hajszálvékony vonal választ el a metal kamu indikátor elszíneződésétől, ám aki nyitott a stílus legordasabb sémáinak és paneljeinek önkritikus, mégis élvezetes, professzionális bemutatására, ráadásul mindezt színvonalas vokális és hangszeres kísérettel, az bátran vágjon neki az albumnak.
Nem, kérem szépen, itt valóban nem a metal legmélyenszántóbb és legprogresszívabb szövegi, valamint zenei megoldásaival találkozhatsz, ennek ellenére mégsem kell lemenned kutyába, ha élvezni akarod a már korábban számtalanszor felböfögött megoldások Deram Evil-féle interpretációját. (Vagy ha igen, akkor az is röhögni fog a dalokon, aki téged is kiröhögött, amiért titkon élvezed a Manowart is megszégyenítő hadvezéri kiállást, és amit már csak azért sem lehet komolyan venni, mert a frontember, az egyébként kiváló hangú Niklas Isfeldt és társai gondoskodnak arról, hogy az elővezetett zenei formán tulajdonképpen ne lehessen fogást találni. Ha pedig mégis szégyentelen paprikajancsiknak találod a fiúkat, minden bizonnyal nem fognak megsértődni, legfeljebb küldenek egy maréknyi nátrium-kloridot, hogy ne legyél annyira sótlan.)
A fiúk tehát lerázták magukról a tespedés béklyóit, és már a nyitódallal sínre rakják a zenei gőzmozdonyt: a "Metal Gods" – aminek szövegét a már mások által is számtalanszor eljátszott, a csapatra legnagyobb befolyást tevő albumok címei adják – akkora frázis, aminek pufogtatásához egy lövészezred is kevés lenne, emellett azonban akkora himnusz is (és egyben a "The Book Of Heavy Metal" egyenesági folytatása), amire a Judas Priest hívők is elégedetten bólinthatnak: naná, ők tudják, hogy a dal titokban Halford dicsőítése – csak hallgasd a riffek és dallamok deja vu-t okozó folyamát –, de ez maradjon köztünk, pszt!
A "Chosen Force" tökéletesen illeszkedik a korább lemezek Chosen-tematikájú darabjai ("The Chosen One", "The Unchosen One" és a "Chosen Few") közé, olyan dallammal kivágva a rezet, amitől szem nem maradhat szárazon, kérdés az, hogy most meghatódjon vagy mérgében sírjon az ember?
A himnuszgyártás pedig folytatódik: úgy szórják magukból ezeket a Dream Evil tagjai, mint a valamikori 2345. számú, állami csasztuskagyártó kolhoz tagjai az indulókat, egy-egy jól sikerült, vodkázásba torkolló vacsora után. (Azért vodkába, mert a vacsora egyetlen fogása a folyékony orosz lélek volt.) A "The Tyrant Dies at Dawn" újfent a már megemlített Manowart idézi, csak Eric Adamsék már évek óta nem tudnak ekkora lufit fújni, a "Lightning Stars" pedig úgy részegíti meg az embert, hogy ne vegye észre az ordas zenei közhelyet (ha meg igen, akkor legalább a villám fényében tudjon gyönyörködni).
A folytatás sem kíméli a hallgatót, a "Fight in the Night" – érzed a címből áradó penetráns szagot? – a "Masters of Arms" és a szintén magasröptű "Born in Hell" akár true metal eszenciaként is szolgálhatnának, amikből nem vonták ki a nyolcvanas éveket, és ha azon kapod magad, hogy önkéntelenül is bólogatni kezdesz a százszor hallott, ám remekül elővezetett ritmusokra, akkor kitalálom: metal szocializációs folyamatod neked is abban az évtizedben kezdődött.
A csapat hűen önmagához, nem akarta lefárasztani a nagyérdeműt majd dupla-lemeznyi anyaggal, egyébként is a 41 perc – a végén a kötelező balladával – tökéletesen alkalmas arra, hogy a fejünkre eső panelektől kissé elkábulva rájöjjünk, hová küldjük a fiúkat. Megsúgom nektek, én nem a francba, még akkor sem, ha némelyeknél a tufaság-mérő már az első dal után kiakadhat. Arra persze kíváncsi lennék, hogy milyen lenne az együttes az alapító Gus G.-vel, akinek vezényletével talán kevesebben lennének azok, akik számára a Dream Evil puszta létezése is kimeríti az ízléstelenség fogalmát, pedig mint tudjuk, a rockerek tolerancia szintje semmivel sem magasabb, mint a poppereké igen magas. Legyen hát ez az album amolyan titkos élvezet azoknak (és nekem), akik a bohócokban nem a giccses erőlködést, hanem az idejétmúlt, ám mégis kellemes érzéseket keltő bumburnyákságot látják! Tortát előkészíteni, indulhat a hasra esés!
Garael
