Dionysos Rising
Kiadó:
Frontiers
Honlapok:
www.mrbigsite.com
facebook.com/MrBigBand
Bár tekintélyt parancsoló pályafutásuk alatt már kb. kétszer (jó, másfélszer) elbúcsúztak a nagyérdeműtől, úgy tűnik, ezt most komolyan gondolják: a "Ten" a Nagy úr hattyúdala. Mindenesetre szép tőlük, hogy a búcsúturnén túl (aminek szerencsére volt magyar állomása!) egy vadonat új hanghordozóval is kedveskedtek azon rajongóknak, akik viszontagságos és immár 35 éves működésük során kitartottak mellettük.
Bevallom férfiasan, azt hittem, hogy kimaxolják a nosztalgiafaktort, és egy olyan albumot készítenek, amely mintegy összefoglalja a karrierjüket, és megidézi annak legszebb, legemlékezetesebb pillanatait. Alighanem rosszul okoskodtam. Ezek a zenészóriások nem szorulnak rá ilyen olcsó és kiszámítható gesztusokra; mennek a saját fejük után, csinálnak, amit akarnak, amitől jól érzik magukat. Mindeközben pedig mit sem foglalkoznak azzal, hogy a Wingerhez hasonlóan súlyos félreértések és ostoba balítéletek kísérték áldásos tevékenységüket: a sas nem kapkod a legyek után. Aki pedig máig nem tanulta meg, hogy a Mr. Big sokkal, de sokkal több az MTV-ből megismert balladáknál, az már úgy is marad (drasztikusabban fogalmazva: hülyén hal meg).
Ebben a zenekarban mindenki vérprofi, hétpróbás veterán és - ami még fontosabb - teljesen önazonos. A 2014-es lemezük kapcsán fogalmaztam meg: "Náluk sohasem voltak korszakok, markáns váltások, kitekintő stílusgyakorlatok; még Richie Kotzen csatlakozása után is hűek maradtak önmagukhoz, egy olyan jellegzetes és öntudatos dalszerző, mint Kotzen sem térítette el őket a kijelölt csapásról (mint tette azt pl. a Poisonnel)."
Nekem meglepetést, sőt némi fejtörést okozott, hogy most erősen bluesosra vették a figurát, ez még Gilbert gitársoundját és Nick D’Virgilio (Spock's Beard, Big Big Train) dobhangzását is befolyásolta. Én a klipes (és videón mellékelt) "Up On You" alapján inkább egy együtt éneklős hard rock hangvételt vártam tőlük, bár az említett dal közepén és végén hallható slide-os blues gitárszóló - utólag belátom - előre jelezte az irányt. Ennél még egyértelműbb utalás volt a másik klipes dal, a lemezindító "Good Luck Trying".
A 10. sorlemez tehát a szokásosnál is több bluest tartalmaz (még a kotzenes "Get Over It"-nél is többet), de így is szervesen illeszkedik az életműbe. Ugyanakkor savallom kicsit a 44 perces játékidőt. Értem én, hogy inkább a turnéra készültek, összpontosítottak, de az ő szintjükön szerintem egy ennél erősebb lemezt is meg tudtak volna írni kb. egy órás játékidővel. Így az album tényleg inkább a búcsúturné mellékletének, egy meglepetésajándékának, amolyan rajongóbarát, zenélő Kinder-tojásnak tűnik.
Úgy érzem, a lemez a közepe felé meghasal egy hangyányit. A furcsa, torzítás nélküli, kvázi-akusztikus gitárkísérlettel ellátott "As Good It Gets" teljesen váratlan; a tartalmatlan boogie (What Were You Thinking) inkább egy Eric Martin szólólemezre kívánkozik, a "Courageous" pedig Gilbert szólóját kivéve csupán unalmas szenvelgés. Ezek után a fiúk szerencsére megrázzák magukat, de a "The Frame" (nem úgy, mint a "Who We Are") még így is meglehetősen langyi ballada lett, Martin élőben már kicsit megfogyatkozott hangjához igazítva, minimál Gilbert kontribúcióval. Ellenszolgáltatásképpen Gilbert rendesen odapörköl a lemezt záró instrumentális tételben (See No Okapi).
A mérleg nyelve némi ingadozás után végül csak beáll arra a szintre, hogy hálásak lehetünk az elköszönő legendás zenekar baráti gesztusáért. Nem tökéletes az album, szerintem ennél nagyobb durranással is véget érhetett volna ez a történet, de belátom, hogy nem minden sztori végére kell hatalmas csavar vagy látványos hollywoodi tűzijáték...
Tartuffe
