Fémforgács
Immár két kislány apukája vagyok, a “nagyobb” két és fél éves múlott. Imádom őket, főleg azért, mert nagyjából mindegy, mi szól mellettük. Persze főleg klasszikus rockkal alapozom a jövőt, de természetesen semmit nem fogok rájuk erőltetni. Legfőbb célom, hogy a zene sokszínűségét, kimeríthetetlen eszköztárát szeressék meg és ne a tömegpszichózis hullámain felszínre törő, azért jó, mert mindenki ezt hallgatja tételek határozzák meg az ízlésvilágukat. Fiatalokkal foglalkozom alapvetően és nagyon rossz látni, hogy nekik sok esetben nincs választásuk. Amit a közösség épp felkap, az az egyetlen igazi zene, legalább egy-két hétig, mert utána már lejárt lemez. Sokan csak egyszerűen terméket fogyasztanak, egyéniséget vizionálnak maguknak, miközben öntudatlanul vergődnek a totális ellenőrzés súlya alatt. De vissza a sajátomhoz… Azért a Black Sabbathot még nem mindig választja el a negédes gyerekdaloktól. Hol ezt kéri újra, hol az utóbbit, ebben az esetben szinte az agyamba vésődnek bizonyos dallamok focista dínókról, kistraktorokról és mókuskákról. Ilyenkor várom az estét, hogy mindenki ágyba zuhanjon és keresek valamit, ami helyreállítja a világbékét és az egyensúlyt az időnként fekélyekre vágyó lelkemben. Így jutunk el a hosszas bevezető után végre a kritikánk tárgyát képező Guðvangir nevű projekt bemutatkozó anyagához, amit Slik Elven Renner címmel érdemes keresnetek.
A norvég Eremitt egyszemélyes alkotása tökéletes választás egy búslakodós, mégis szépséges álom előkészítéséhez, már csak műfaja, a jó öreg funeral doom okán is. Megmondom őszintén, manapság jóval kevesebb temetői végzetben lelem “örömöm”, mint néhány éve, mert egyszerűen a nagy öregek mellett alig találok bármi vérfrissítést a műfajban, úgyhogy zenészünknek elég magas ingerküszöböt sikerült megugrania. A Guðvangir sem az a fajta megújulás, amit elvárnék sokszor, pusztán nagyon okosan használja fel ennek a vonalnak, és sok másnak, a legjobb elemeit. Igazából ostobaság is pusztán funeral doomnak elkönyvelni, mert ugyan sok benne a kimért, hörgéssel kísért cammogás, cigarettaszünetnyi pendítésekkel karöltve, de a dalcsokor komoy hangsúlyt fektet az atmoszféra megteremtésére is. Nem elégszik meg a “lassú vagyok, legyél szomorú, baszd meg” felfogással. Idepakol rengeteg zongorabetétet, háttérben úszó, kísérteties áhitatot, ködbe burkolt erdők sűrűjéből felénk szűrődő tiszta éneket, valamint egy kifejezetten északias, már-már folkos alaphangulatot. Mindezt már az első, közel 13 perces Natt i Lofoten című dalban megkapjuk úgy, hogy ez a hosszúság különösebben fel sem tűnik. Ha hallgatás nélkül szeretne valaki “mintát” venni ebből a zenéből, annak szinte elég a kiadvány borítójára vetni egy pillantást, mert sugárzik róla a grandiózusság, természetesség és sötétben rejtőzködő szépség. Igaz ez a másodikként érkező Morgen i Sognefjordra is, ahol egy görcsös károgás révén megjelenik a fekete fém a zenében.
Ritualisztikus és okkult felhangok nyernek teret, a dal vége felé érkező gyorsulás pedig igazi csúcspontot is szolgáltat a nagyérdeműnek. A két remek szerzeményt egy harmadik, a Landskapet på Hardangervidda követi, ami miatt leginkább úgy éreztem, hogy írnom kell erről a lemezről. A bő 17 perces dal ugyanis már kapargatja azt a fajta egyéniségre való törekvést, amit manapság hiányolok. Egyszerűen ötletes és nagyszerűen összerakott, melyből nem az unalomig járatott “dobjunk rá egy lapát földet” hangulat árad stílusának ellenére. Itt jön át igazán, hogy a Guðvangir nem eltemetni akarja az elhamvasztott lelket, hanem ősi pogány istenségek kezébe kívánja adni, akik kegyelettel vezetik át őket egy ismeretlen, új birodalomba…
Viszlát, Tűzoltóautó és Józsi bácsi a tanyán, itt van a nemezisetek! Ahogy az a WC tisztító, aminek klórtartalma csak jóindulattal mondható az egészséges határon belül lévőnek öli meg a baktériumokat, úgy mos ki minket ez a remek kiadvány. Van hova fejlődni, az kétségtelen, de a semmiből így kell bemutatkozni. Várom a folytatást!
