rattlead.hu
Ha a legalulértékeltebb zenekarokról beszélünk, akkor a brandoni (Florida) Nasty Savage mindenképpen a sor legelején lenne. Kis túlzással, egy személyben teremtették meg a floridai metal színteret, a később kialakult death metal szcéna képviselői minden bizonnyal mind ott edzőttek korai koncertjeiken. Hogy mást ne mondjak, 1984. 10. 31.-én a Ruby’s Pubban a Death volt a Nasty Savage előzenekara.
Mire elérkezett 1989, a banda a harmadik albumuk megjelenése előtt állt. Három kitűnő anyag (Nasty Savage – 1985, Indulgence – 1987, Abstract Reality Ep – 1988) előzte meg a Penetration Pointot, viszont sehogy sem jutottak egyről a kettőre, holott a metal magazinok – különös tekintettel a fanzine-ekre – ódákat zengtek róluk. Európában tehát komoly underground népszerűségnek örvendtek, ettől függetlenül csak 1988-ban jutottak át először az öreg kontinensre, amikor is a European Blitzkrieg turné keretén belül, az Atomkrafttal és az Exumerrel szántották fel a színpadokat. (Rövid megjegyzés: 1981-1983-ban Nightmare-ként léteztek és ebben az időszakban női frontemberük volt Jerry Lynn személyében). A turnéra Nasty Ronnie Galletti énekes így emlékszik vissza: „Nagyszerű emlékeim vannak arról a turnéról. Igazi metál rajongókkal találkoztunk és játszhattuk nekik a zenénket. Fiatalok voltunk, és az egész nagyon izgalmas volt. Azt hiszem, minden koncerten, minden este elkápráztattuk az embereket. A zenekar lelkes volt, és 100%-osan teljesítettünk. A lengyelországi koncertek voltak ennek a turnénak a csúcspontjai, hiszen 1988-ban már a Vasfüggöny mögött voltunk. Az egyik legjobb dolog, amit tettünk, hogy a lengyel Wolf Spyder zenekarnak adtuk az összes pénzt, amit azokon a koncerteken kerestünk. Ez egy csodás pillanat volt, és mindannyian nagyon boldogok voltunk, hogy odaadhattuk nekik a pénzt. Minden este csodálatos élmény volt találkozni a metal közösséggel és terjeszteni a Nasty Savage hírét. Ez volt életünk legjobb időszaka”.
Sajnos a „háttérország” a legnagyobb jóindulattal sem volt a legideálisabb, lévén mindegyik anyagukon más és más basszusgitáros játszott, mintha átok ült volna rajtuk. Az első korongot Fred Dregischan, a másodikat, a magyar származású Dezsõ István Bartha, az Ep-t pedig Chris Moorhouse játszotta fel, utóbbi ráadásul a turnét követően, autóbalesetben életét vesztette. Ronnie: „Ez egy nagyon tragikus baleset volt, amiben Chris és a barátnője is meghalt. RIP.” Ezen a ponton jöttek össze a dolgok a csapatnak, mint a prostik a téren, ugyanis nemcsak új basszusgitárost kellett keríteniük, hanem új kiadót is, mivel addigi otthonuk a Metal Blade szélnek eresztette őket. Ami Richard Batemant illeti, arról az énekes így nyilatkozott: „Helyettest kerestünk, és ő volt a megfelelő ember. Hihetetlen és megtiszteltetés volt számunkra, hogy a Nasty Savage-ben játszott. Azért kerestük meg, mert tudtuk, hogy nagyszerű zenész, és az is volt. Csináltunk még néhány meghallgatást, azt hiszem. Én nem mentem el rájuk, mert hagytam, hogy a zenekar válassza ki, kivel akarnak jammelni. Bíztam bennük, hogy jól döntenek. Ha már itt tartunk, amikor Dezső elment az Indulgence után, meghallgatásokat tartottunk, és Glen Benton is próbálkozott, de ekkor vettük fel Chris Moorehouse-t. RIP. Gondolj csak bele, hogy ez megváltoztathatta volna a heavy metal történelmét. Pár évre feloszlottunk, majd 1990-ben visszatértünk és felvettük a Wage of Mayhem Ep-t. A Psycho Psycho a Penetration Point felállással készült. Ezután Ben elment, Curtis elment. Jim Coker dobos és Pete Sykes gitáros csatlakozott, és rengeteg koncertet játszottunk szerte az országban. Aztán Richard elment és Scott Carino lett a basszusgitárosunk. Úgy egy évvel később Richardnak tragikus egészségügyi problémája lett és elhunyt. RIP. Elvesztettünk egy nagyszerű apát, férjet és embert.” Ami pedig a kiadóváltást illeti: „Készen álltunk egy új lemez felvételére, volt egy kapcsolatunk Spike-kal a DRI-tól, aki a RRecords-szal állt kapcsolatban. Aláírtunk és elkezdtünk foglalatoskodni. A PP lp támogatására turnéztunk az USA-ban. 60 koncert 65 nap alatt.” Annyi előnye volt a váltásnak, hogy a Rotten Records nem ugatott bele a zenekar dolgaiba. Ronnie: „Hagyták, hogy a saját stílusunk szerint alkossuk meg a zenénket.”
A Nasty Savage 1989-ben vonult be a Morrisound stúdióba, hogy felvegye harmadik lemezét (csak jelzésértékként: ők voltak a legelsők, akik ott dolgoztak 1985-ben), és, ahogy Ronnie Galletti említette, „rögtön volt új anyagunk, amit ki akartunk adni” és a felvételekkel sem sokat bajlódtak, mivel „folyamatosan készítettük az új dalokat.” Ami a legfontosabb ennél a bandánál az a minőség, illetve, hogy gyakorlatilag senkihez sem hasonlíthatóak, hozzájuk pedig bárkit is hasonlítani badarság. Eleve adott az énekes, akinek a hangja teljesen egyedi és utánozhatatlan, róla, ő általa simán beazonosítható a zenekar. Aztán az sem mellékes, hogy zeneileg szerintem semmilyen skatulyába sem fér bele, annak ellenére, hogy jobbára power/speed/thrash-ként jellemzik őket. Ehhez még hozzájön, hogy egy kevés progresszív beütést is kap a muzsika. Aztán ott van a fenomenális Ben Meyer/Dave Austin alkotta gitárosduó, akik csodadolgokat művelnek hangszereiken és a heavy metal világ legalulértékeltebb párosai közé tartoznak. Nem titkolt céljuk volt, hogy a legjobb, legtechnikásabb albumukat készítsék el és ezzel Ronnie is maximálisan egyetértett. „Igen. Új, friss kreativitás, de komplexitással is megtöltöttük. Power és thrash feelingekkel, sebességgel és ötletes riffekkel vegyítve.”. Ráadásul azokban az időkben a thrash már a művésziességre és nem az extrémitásra, a gyorsaságra törekedett, technikás megoldások kerültek előtérbe és ehhez a Nasty Savage is alkalmazkodni akart. Ronnie: „Tudom, hogy a Watchtower olyan inspirációt jelentett számunkra, mint senki más. David Austint inspirálta. Azok a texasi fiúk nagyon különlegesek voltak, mi csak azt csináltuk, amit tudtunk, nem vagyok benne biztos, hogy kiket inspiráltunk, de azt tudom, hogy Chucknak a Death-től nagyon tetszett a progresszív thrashünk.” Mindemellett ez volt a következő logikus lépés az Indulgence-t és az Abstract Reality-t követően. Ronnie: „Ez volt a következő fejezet, és Richard basszusgitáros hozzáadása egy új dimenziót adott nekünk. Ő egy igazi erőmű volt. Csak kerestük tovább a hangzásunkat, és ha ez az, amiért rajongsz, az jó. Keresni kell tovább, nyomni a saját stílusunkat, mert most jött el az időnk”. Na, ez az, ami soha sem jött el, hiszen a Penetration Pointtal (is) maradtak ott, ahol voltak, magyarán az el nem ismert underground hősök kategóriájában. Pedig a banda nagyon okosan figyelt oda arra, hogy a komplexitás ne menjen a befogadhatóság, a megjegyezhetőség rovására, és noha kidolgozott, ötletes, profi riffeket, ritmusokat vonultatnak fel a szerzemények, egyáltalán nem nehéz beléjük kapaszkodni, megjegyezni őket, legyen szó a nyitó Welcome Wagonról, az Irrationalról, a Ritual Submissionről, vagy a Family Circusról. Megkockáztatom, keményebbek, gyorsabbak lettek (pl. Sin Eater) az előző anyagokhoz képest, a komoly minőséget mindenképpen megtartották. Itt érték el muzikalitásuk csúcsát. Ahogy a korábbi korongokon, a basszusgitár a Penetration Pointon sem tűnt el a süllyesztőbben, Richard Bateman parádés futamokkal járult hozzá a szerzeményekhez. Természetesen Curtis Beeson dobos érdemeit sem hagyhatom ki, fantasztikus játékával öregbíti a dalokat. Ronnie így emlékszik vissza a történtekre: „Ez volt az első dal (a Welcome Wagon – a szerk. megj.) az Lp-n, de a többivel együtt íródott. Azt hiszem, hogy egyre furcsábbak és összetettebbek lettünk, ahogy megtaláltuk azt, amit kerestünk. Vedd úgy, van egy pillanat az időben, ami nem változhat. Szeressétek vagy utáljátok, ez 100%-ig valódi és ez a Nasty Savage.” Jellemző volt thrash körökben akkoriban, hogy instrumentális tételeket tegyenek fel a lemezekre és ezt a Nasty Savage is megtette a roppant hangulatos Horizertical képében, de ez nem volt újdonság részükről, lévén előző kiadványaikon is szerepeltek hasonló megoldások, lásd Garden of Temptation. Egyedi hangzás, zenei világ – ahogy fentebb utalást is tettem rá –, ezek mind-mind a Nasty Savage erősségei, sajátságosságai voltak, kiadványaikon nem lehetett fogást találni. Ronnie: „Igen, ez a miénk volt, nem más bandáé. Így viszont a thrash metal egy másik szelete volt ez is egy másik időben. Ezt választottuk, és ezen nem lehet változtatni. Szereted vagy utálod, hallgasd meg újra, adj neki egy esélyt, nyisd ki az elmédet belülről, mert az óra tovább fog ketyegni.”
Jó hír a banda fanatikusainak (remélem vagyunk jópáran), hogy idén új albummal rukkol elő a csapat és noha a klasszikus felállást mára már csak Ronnie Galletti képviseli, nem hiszem, hogy csalódást okoznak majd. Hamarosan kiderül.
