Fémforgács
Dániának akad egy Saturnus zenekara doom metal tekintetében, amit stílusában az egyik legkiemelkedőbbnek tartok, a műfaj tekintetében mégsem nevezheti magát olyan nagyhatalomnak, mint mondjuk Anglia, Svédország vagy Németország. Az extrém vonalon túl azonban már régóta, megbízhatóan szállítja a minőséget az epikus heavy/doomban utazó Altar Of Oblivion is, akiknek van egy jól bejáratott, nem túl agyonvariált stílusa, ennek ellenére ott van a kedvenceim között. Sajnos, bár lehet ez a minőség átka, nem nevezhetjük túlzottan aktív zenekarnak, főleg, hogy a tagok tekintetében is nagy az átjáróház. Biztos pontnak a kezdetek óta jelen lévő Martin Meyer Mendelssohn Sparvath gitáros, billentyűs nevezhető, hiszen ő alapította a csapat magját még 2003-ban Summoning Sickness névvel. Az igazi áttörést azonban Mik Mentor érkezése hozta, akivel 2006-ban kezdtek el együttműködni immár a mai név használatával. Mik meghozta azt, amiről a legtöbb epikus doom projekt álmodik, az egyéni énekstílust. Operai énekhangját nagyszerűen tudja kombinálni a metalosabb témákkal, ez pedig tökéletesen passzol a zene szempontjából is hagyományosabb elképzelésekhez. Az Altar Of Oblivionban ugyan jelen vannak a tipikus doom riffek, a banda alapját mégis inkább egyfajta lassított heavy metalként lehet leírni. Ugyan már foglalkoztam itt a zenekarral eddigi legjobb lemeze kapcsán (Grand Gesture Of Defiance), valamint olvashattatok a magára sokat váratott, útkeresőbb The Seventh Spiritsről, mégis fel kell ett idéznem ezt a megalakulás körüli mizériát, ugyanis a hivatalosan június 28-án érkező In the Cesspit of Divine Decay nemes egyszerűséggel a legkorábbi ötletekre támaszkodik. Az egész zenekar léte azon alapszik, hogy Sparvath nagyapjának első világháborús emlékeit kívánta feldolgozni zenei formában. Ebből íródtak az első szerzemények is, melyek végül nem kerültek fel a bemutatkozásra, mivel az csupán a világháborús témát tartotta meg magának.
Ezeken a tényeken alapul a „friss” dalcsokor minden erénye és buktatója is, hiszen az értékelése nagyban függ attól, hogy ki mennyi időt töltött el eddig az Altar Of Oblivion háza táján… Első nekifutásra leszögezem: ezek a dalok jók, kellemes epikus doom tételek teljes mértékben a zenekartól megszokott felépítésben, hozzáállásban. Ugyanakkor nem tudok nem szemet hunyni a tény felett, hogy a legutóbbi korongra is majd hét évek kellett várni és bizony nem nyújtották cserébe azt a fajta kreatív hozzáálllást (már amennyire ebben a keretben lehet mozogni), amit elvártam volna. Most meg egy új dobossal, extra gitárossal felvértezve olyan tételekre támaszkodnak, melyek már lassan húsz éve porosodnak egy fiókban. Az In The Cesspit Of Divine Decay esetében egyszerűen elvártam volna valami előre mutatót a zenekar részéről, főleg, hogy a 2023-as Burning Memories EP eléggé ebbe az irányba mutatott.
Na de mindegy is, hiszen a horda első két lemeze volt eddig a legjobb, egy hátraarccal mi baj történhet? Csak az, hogy ezeken a dalokon időnként még most is hallom a kidolgozatlanságot, kedzetlegességet. Nem hangzás vagy produkciós szempontból, sokkal inkább dalszerkezetek szintjén. Működnek a remek dallamok, érkeznek a refrének és jön az Altar Of Oblivion esszencia, ami a pátosz és melankólia érdekes keverékén alapul, zenei részről azonban sokszor nem tartunk sehova, ez pedig hullámzó teljesítményt hoz magával. A valamivel több, mint háromnegyed órás játékidőt azért erősen kezdik, a korábban single formában megjelent Nothing Grows Fro Hallowed Ground és a The Fallacy akkora epikus doom slágerek, hogy fal adja a másikat. Furcsa is, hogy ezt a lendületet megakasztják a teljesen felesleges Ghosts In The Trenches című, rövid ambient valamivel. Az ijesztő előjel szerencsére még csak vakriasztásnak minősült, mert a Mark Of The Dead még felépítésében is pontosabb, mint az elődei, ráadásul a kórusok is itt vannak a legjobban eltalálva. Újabb megakasztás képében azonban jön a már 3 perces Altar Of Oblivion, ami valamikor a zenekar megszületésénél játszhatott szerepet. Dallamait már sokszor elhasználták és a háttérben csak azért szól a zene, hogy ne legyen teljesen csend.
A The Night They Came egy tipikusan B oldalas szerzeményként fogható fel, amin egy jóleső gitártéma tud valamit javítani. A nem rossz, de könnyen felejthető kategóriát erősíti a Silent Pain, heavy metal tempóváltások ide vagy oda. Itt kimondottan az énekmentes részek tetszettek, de azok meg a legalapvetőbb doom panelekből lettek összerakva. Az akusztikus Damnation és a záró Wind Among Waves létjogosultsága is megkérdőjelezhető, csupán a közéjük beékelt címadó dal teszi izgalmasabbá a lemez végét. A méretében is epikus In The Cesspit Of Divine Decay elhasznált dallamai ellenére is szórakoztatott.
Összegzés: Ha nem hallottad a zenekar első lemezeit (akkor pótold, főleg a másodikat), egy egészen minőségi epikus heavy/doom kiadvánnyal lehetsz gazdagabb, viszont az előzmények ismeretében minden mozzanata ismerős lesz ennek a dalcsokornak. Nem kívánom lepontozni ezért a csapatot, de erről az albumról csak az fog eszembe jutni, hogy továbbra is ugyanott topogunk, sőt, hátrafelé léptünk egy nagyot.
