Dionysos Rising
Kiadó:
Frontiers Records
Honlapok:
www.scardust.co
scardust.bandcamp.com
Epica, "Awake" és "Change Of Seasons"- korabeli (!) Dream Theater, a Pink Floyd gyermekkórusa, némi jazz, a hörgés és a klasszikus éneklés közti összes vokális skála végigbravúrkodása, mindez a féktelenség, a szabályokat hírből nem ismerő, ám mégis tradicionális attitűd kereteibe ágyazva, amiben úgy feszül egymásnak a tegnap és a holnap, mint párosodni készülő bikák a tüzelő tehén előtt, műszaki érdeklődésűek kedvéért pedig a megoldhatatlan egyenlet spirituális zenei megoldása - vagy csak egy olyan humbug, amit nagykanállal faltam be, harminc évnyi metal rajongói létem ellenére.
Akármennyire is zavarosnak tűnnek bevezető gondolataim, jobban átgondolva az egészet, nem tűnik rossznak, bár a bulvár harsány figyelemfelhívását használó felütésemet sokan gyanúsnak találhatják. Legyen! Kezdem máshogy: az Epica progresszív elemekkel is kacérkodó munkássága hivatkozási alap a stílusban, a true fanok értékrendjében bőven megelőzve a filmzenei babérokra törő, mainstreammé váló Nightwisht a képzeletbeli zenei ranglétrán, ami miatt még nem hallottam/olvastam olyan véleményt, ahol a két csapat összehasonlítása ne a hollandokat hozta volna ki a "valódi" értékteremtőnek. (Ami lehet, hogy igazságtalan, lehet, hogy csak a kommersz megoldásoktól idegenkedő kemény mag alapvető, reflexből történő elutasítási hozzáállásának megnyilvánulása – ezt döntse el minden olvasó saját maga, tőlem ne is várjatok bírói szerepet.)
Az "Awake"-ről és a "Change Of Seasons"-ről nem kell sokat írnom – megtette azt helyettem annak idején minden metal-orgánum: a Dream Theater a két album által (is) joggal karcolta be magát a metal történelem aranylapjaira, a progresszív metal origóját meghatározva az általuk ismertté tett új stílus epigonjai között.
Izrael, ez az alig 10 milliós nemzet (a diaszpórától eltekintve) igazi nagyhatalom az undergroundban, ha olvasod a blogunkat, biztos találkoztál már az Orphaned Land vagy az Amaseffer nevével – a folkból származó progresszivitás valószínűleg az "alapanyag" kiváló formázhatósági lehetőségéből adódik, jóllehet, a Scardust nem ezen a vonalon indult el.
Első találkozásom a csapattal egy 2022-ben kiadott, "Evolution of the Disney Princess (But She's Metal)” című single volt, ahol a játékos, de szokatlan címből egy szokásos, cukormázas, female-fronted csapat produktumára gondoltam – ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna – de mégis: az evolúció szót itt aztán komolyan gondolták a fiúk és a lány, hiszen a musicales alapokra olyan töredezett felépítésű, ám mégis koherens egészet alkottak, ahol minden megtalálható, amit a szimfonikus csapatok a különböző stílusárnyalatokban közvetíteni szoktak - mindezt izgalmas mixbe keverve: az énekes a hörgéstől a klasszikus stílusig mindenre (is) képes, a gitárosok pedig úgy adagolják a vokál alá dallamos, de egyben furfangos, Petrucci hangszerkezeléséből kinövő témáikat, ahogy az egyszeri politikus kampány-időszaki ígéreteit (csak a Scardust valóra is váltja őket.)
Noa Gruman, az énekes pedig egy igazi multitalentum, nem csak vokális képzettségét tekintve: a dalok írásáért és szövegeiért is ő a felelős – most mondjátok erre, hogy nem létezik a Spice Girl által megálmodott Girl Power? – és ha a hörgéses részeket hallgatom, jómagam is legszívesebben szűkölve bújnék az asztal alá – már ha heavy metalt kedvelő kutya lennék.
A Scardust nyitó tétele, az "Overture for the Estranged” pedig úgy köszön be, ahogy a magyarok annak idején Európába, csak itt nem legázolás, hanem seggre ülés lesz az eredmény, mármint a csodálkozástól, hogy ilyen létezik. Létezik? Szerencsére igen. A dal tulajdonképpen egy kvázi instrumentális tétel, a "Change Of Seasons" felépítési metódusát és megoldásait eszünkbe juttatva, ugyanakkor a szimfonikus metalra jellemző dallamokkal és progresszív zongorafutamokkal – 3:40-től azok az "Awake" utalások… komolyan, könnybe lábadtak a szemeim –, olyan erős túrakezdés ez, amit igazán nehéz felülmúlni, pedig, pedig… ez valóban csak a kezdet.
A strukturáltság induló ütemei a folytatásban csak muzikális csalinak bizonyulnak, amit aztán jazzes libikóka és a gyermekkórusok első megjelenése követ, hogy aztán Mozart-etűdbe váltva jöjjön a Dream Theater deja vu és a hajlításokkal teli vokális akrobatika. Mindez egy számban, de tovább is van, mondjam még?
Epica-szerű progresszív taktusokkal kezd a "Tantbus II", hogy aztán odakacsintson egyet a Nightwishnek is, persze csak utalás szintjén, Noa pedig úgy játszik a hangjával, mint a magyar monetáris politika az idegeinkkel, csak ettől nem idegesek leszünk, hanem figyelmesek – ami azért kell a sokszor disszonáns töréspontokhoz –, a refrén azonban segít az eligazodásban, eszünkbe juttatván a slágerkorszakát élt/élő Theriont is.
A lemez közepe aztán úgy fordul káoszba, hogy mégis nyilvánvaló legyen a mélyén megbújó kompozíció: a "Concrete Cages" már tényleg Pink Floyd-szerű hangulatot varázsol, amit egy fantasztikus basszus szóló koronáz meg, emellett az őrületet a metal-univerzumban általam eddig nem hallott tekerőlant fokozza a végsőkig, de ezt csak hiszed, hiszen Noa jazz-sztenderd játszadozása úgy fűti fel a hangulatot, mint Észak-Koreában az asztalra kerülő fél csirkecomb.
Az "Over" szintén apró, csodálata méltó instrumentális és vokális puzzle-elemekből áll össze: van itt death metalos hörgés és angyali gyermekkórus közös kérdezz-felelekje, őrületes szövegköpködés és "Awake"-jellegű staccato riff és billentyű párbaj. Nem húzom tovább az írást, mert szavakban nehéz kifejezni azt, ami a zene lényege: az "Under” smooth-jazzes felütésén már nem csodálkozunk, mint ahogy a "Gone" ezúttal "Images And Words" témaidézésén sem, amire mégsem kiálthatunk plágiumot, mert pusztán csak hangulati és módszertani reprodukálásról van szó (no jó, talán annál azért többről).
Nem állítom, hogy nem kell három vagy négy, odafigyelős meghallgatás ahhoz, hogy az egyébként megadallamos refréneket kibonthassuk a tüskés instru-káosz-burokból, de úgy gondolom, ezúttal a burok tüskéinek alapos vizsgálata még édesebb dologgal szolgálhat, mint maga a termés. Már ha szereted a fanyar és nem szokványos ízeket (a hangjegyek éttermében).
Garael
