rattlead.hu
Valótlant állítanék, ha azt mondanám, meglepődtem Ihsahn új lemezének minőségén, mert nem lepődtem meg. Pavlovi reflex lehet nála, hogy nem nagyon nyúl mellé, és bennem is működik valami hasonló ösztön. Amikor hírét veszem egy-egy megjelenésének, bizonyossággal hiszem: jó lesz az, nem lesz vele gond, szeretni fogom. Nagyjából most is ez a helyzet, és elnézve a friss albummal kapcsolatos eddigi reakciókat, még az a kérdés is felmerült bennem, hogy szükség van-e még egy elégedetten bólogató recenzióra, amiben azt ragozom tovább, amit mindenki, aki követte eddigi munkásságát, már amúgy is kívülről tud: az Emperor egykori (és jelenlegi) énekes-gitáros-dalszerzője a nagy múltú csapat kimúlása után, saját nevével jegyzett művein is meggyőző tud lenni.
Volt egy idő, amikor másfelé kalandoztam – nem arra, amerre ő mozgott -, így tehetségére csak megkésve figyeltem fel. A black metál kilencvenes évekbeli második hulláma megtört az én death, doom és progresszív zenék iránti elvakultságom gátjain, és többek közt az Emperor munkássága is kívül rekedt a szigorúan vett belső köreimen, amin túl csak ritkán voltam engedékeny. Néhány válogatás CD-vel letudni véltem a tiszteletköröket – Dimmu Borgir akkori dolgai például kimondottan tetszettek, és néhány Cradle of Filth album is -, de nagy általánosságban a BM kortárs felhozatala nem tudott igazán megmozgatni.
Visszanézve az Emperor diszkogáfiáját, Ihsahn önállósodásának kezdetét én a zenekar negyedik lemezének idejére datálom. Feloszlásuk előtti utolsó dobásuk, a Prometheus – The Discipline of Fire and Demise a belső széthúzás miatt (Ihsahn a progresszívebb irányt erőltette, Samoth a zsigeribb, durvább megoldások híve volt) már teljes egészében az ő szerzeményeit tartalmazta, így én ezt tekintem a „nulladik” szólólemezének, afféle nekifutásnak, vagy kiugrási pontnak, egy – mára az anyazenekar tevékenységét meghaladó – életmű első darabjának. Ez nyilván nézőpont kérdése, de az biztos, hogy már az Emperor-ban is fitogtatott kísérletező kedve, és az ebből fakadó ellentétek – utólag mondjuk nem nehéz okosnak lenni -, sejtette, hogy előbb-utóbb kikerül a császári udvarból, vagy az udvar szűnik meg körülötte.
Amikor egy album címe azonos előadójának nevével, nehéz elszakadni a gondolattól, hogy kiemelt fontosságú, önmagát hatványon emlegető cuccal lesz dolgunk – még ha nincs is a címadás mögött efféle szándék. Jelen esetben ennek nincs jelentősége, mert Ihsahn mindig önmagát adta, így bármelyik lemeze viselhetné nevét -, nem is akarom ezt túlgondolni. Először a most is kedvenc Arktis-al fogott meg – de azóta új medreket vájt magának az olvadékvíz, mellékágak szövevényes hálózatát rajzolva a térképre. Az biztos, hogy én pont valami affélére számítottam, amit most kétszer ötven percben (igazából csak egyben) meg is kaptam tőle. Meglepett tehát nem vagyok, elégedett viszont igen.
Eddig nem tűnt fel, de most tetten érhető párhuzamot vélek felfedezni a felmenők közt sosem emlegetett Ralph Hubert munkásságával. Több helyen is felüti fejét az ő komponálási logikája – például a Twice Born elején, aztán a Blood Trails to Love-ban is, de leginkább a Hubris and Blue Devils-nél, melynek szerkezetét mintha a prog metal szülőatyja hegesztette volna össze -, itt persze súlyosabb a hangvétel, mint a Mekong Delta sokéves átlaga, de tagadhatatlan az észjárásbeli összefonódás. A kiadvány mellé kapott bónusz anyagnak – vagyis az album nagyzenekari változatának – ilyetén felfogás mentén történő koncepcióba ágyazása is rokon vonásokat sejtet.
Ezek után még szép, hogy a Hubris and Blue Devils az egyik kedvencem: ismerkedésre váró, összetett darab, ami a maga nyolc percével is kiemelkedik az eleve magas szintre belőtt átlagból. Nála csak az Opeth-es hangulatokkal játszadozó, lírai kezdésű, majd balladából epic tétellé dagadó At the Heart of All Things Broken hosszabb, és a lemez végén afféle koronája is az albumnak – érzelmi töltöttségét tekintve bizonyosan. A dobogó harmadik fokára a mű bármelyik további tételét állíthatnám (talán a The Distance Between Us-t nem), így ha az elejéről indulok, érkezik a The Promethean Spark, a maga töredezett közérthetőségével, hatásos váltásaival és dallamaival, de ugyanilyen, alakját változtató szeszélyes tornádó tud lenni a Pilgrimage to Oblivion is, hogy aztán nyugalmasabb vizek is megcsillanjanak, például A Taste of the Ambrosia elején, vagy számtalan apró tócsaként, szétszórva máshol.
Vannak pillanatok, amikor az összkép a Between the Buried and Me agyas zenéjét idézi (The Distance Between Us), máskor meg az ezernyi részlet másokat juttathat eszünkbe (ha kedvem van, akár Voivod elemekre is lelek, vagy jazz ízű beszúrásokra, pop/rock-os kikacsintásokra), de számbavételükkel magunk alatt vágjuk a fát, mert a valódi hangsúly mégis csak Ihsahn összetett személyén van, aki évtizedek óta saját mércével mért önálló entitás a műfajban, és van olyan tehetséges (és rutinos), hogy gond nélkül egybe gereblyéz mindent, ami hatással volt rá, vagy amivel hatást kíván elérni.
A három instrumentális tétel (Cervus Venator, Anima Extraneae, Sonata Profana) ebben a közegben számomra idegenül hat, és némileg fölöslegesnek érzem itt szerepeltetésüket, főleg, hogy az Orchestral Version-on bőségesen van lehetősége Ihsahn-nak széles vászonban gondolkodni – de ízlés dolga -, én mindenesetre átugrom ezeket. A lemez tükörképét kiadó nagyzenekari verzió amúgy nem hozott különösebben lázba. Jó, jó – de megvagyok nélküle. Nekem ez inkább érdekesség, vagy kedves szerzői gesztus, aminek révén mélyebb betekintést enged az alkotó önmagába -, amiért persze hálásak lehetünk, de ha kihagyod, és csak a neki alapjául szolgáló fő műre koncentrálsz, nem leszel kiközösítve sehonnan. Háttérzeneként tekintek rá, mert itt – ha úgy vesszük -, Ihsahn filmzenék iránti sosem titkolt rajongása teljesedik ki – ami zenék meg alapból hajlamosak tíz perc után visszavonulót fújni és köddé válni, hisz rendeltetésüknél fogva eleve a „kép” mögött szólnak, oda vannak komponálva.
Hogy végül is mi mindent bír el a black metál alapú, de attól jócskán elrugaszkodott, kísérletezős kedvű, sokadik generációs extrém zene, annak egy részét elég pontosan fel lehet mérni Ihsahn új lemezéből kiindulva. Első blikkre távoli, és egymást kioltani képes elemek idomulnak egymáshoz, és alkotnak organikus egészet, amin át black metálos örökségét – a tőle megszokott módon -, most is szélesebb spektrumon szemléli, egy olyan konstrukció optikáján át, aminek talán nem is kéne működnie, mégis működik, mert profi kezekben a gyeplő, nem szalad szét a ménes, csak legyező alakban kiterülve, széles sávban, egy irányba húz.
Lelkesedésem kiindulópontja nem is maga a muzsika, hanem hogy alkotójuk úgy tudott meggyőzni igazáról (sokkal gyorsabban, mint a többi lemeze esetében), mintha ezt hallgatni a világ legtermészetesebb dolga lenne – én meg eleve feltartott kézzel szálltam ringbe -, így minden ellenállás nélkül tudom szeretni a végeredményt, aminek összetevői ilyen értelemben másodlagosak. Jó húsban, frissen áll előttünk a norvég mester nyolcadik lemeze, mint ahogy a szarvas is állhat a borítóján. Nincs kizárva, hogy az év végi top tízbe is beveszem.
