Fémforgács
Egy nagyon erős évként fog megmaradni 2024 metal zenei szinten, ha az év úgy folytatódik, ahogy az első 2-3 hónapjában indult. Ugyanakkor sajnálattal látom, hogy jóféle doom metal terén elég szerény a felhozatal, a várt lemezek is többnyire a korrekt színvonalat hozzák és nem igazán tudták még kisajtolni belőlem az igazi elégedettséget. Nem lesz ez másként a Bruno Masulli által vezetett In Aevum Agere esetében sem, de valahogy el kellett indítanom ezt a cikket és mit mondjak, nem volt egyszerű feladat. No nem azért, mert a csapat negyedik opusza, a Darkness, Then Light rossz lenne. A gond abban keresendő, hogy már két nagylemezükről értekeztem és az égvilágon semmi értelmes nem jut eszembe arról, hogy miként vezessem fel őket. Ugye történetet felesleges írnom, mivel megtettem korábban (dióhéjban annak, aki nem akar keresgetni: 2004-es megalakulásuk óta követem a projektet, ami egy brutál demó után két gyengébb, majd egy elég jól sikerült albummal jelentkezett), valamint az is elhangzott már, hogy egy folyamatosan, szerencsére pozitív irányba fejlődő csapatról van szó az esetükben. Laza 20 éves pályafutásuk alapján azt is kijelenthetem, hogy klasszikusokat már nem fogunk szemrebbenés nélkül hozzájuk kötni, de az a fajta epikus, power doom metal, amit képviselnek, van annyira szűkös réteg, hogy érdemes legyen velük foglalkozni. Leírtam már mindkét cikkben a Candlemass, Memory Garden, Sorrow’s Path kapcsolódásokat, úgyhogy ezzel sem szeretnék különösebb köröket futni.
Ami újnak hat, az a Darkness, Then Light borítója, mert végre ezen a téren is sikerült valami értékelhetőt produkálnia a zenekarnak. Megmaradt a már szokásossá vált okkeres árnyalat csúcsra járatása, de a szín mellett tartalomról is beszélhetünk. Az sem mellékes infó, bár a végeredmény tekintetében nem fog érződni, hogy a korábbi átjáróház jelleg sem szűnt meg, Bruno ismét új zenésztársakkal kiegészülve rögzítette a friss szerzeményeket. A változás azért mondható semlegesnek, mert egyértelműen ő a főnök, az aktuális társak feladata az általa megálmodott zene kivitelezése, így hangulatában nem különbözik az elődöktől. Nagyon még minőségében sem, ha a hangszeres tudást nézzük, hiszen az In Aevum Agere már akkor is jó volt ezen a téren, amikor még csak egyszemélyes üzemmódban működött.
Maguk a dalok azért nem ugyanazok, úgyhogy róluk valamivel több konkrétumot lehet összeszedni. Ami fontos, hogy az új lemez az eddigi legrövidebb az összes közül, kis híján ugyan, de 40 perc alatt marad. Ez valamennyire kizárta azt, hogy eluralkodjon rajtunk az unalom, mint a majd egy órás bemutatkozásnál és a folytatásban érkezett, túljátszott tételeknek sem találjuk írmagját sem. Az átlagosan 4 perc környékén mozgó nóták szépen kitöltik a rendelkezésre álló teret, mégis epikusabbnak, nagyívübbnek érződnek az elődöknél. Bruno újabb szintet lépett ezzel a szememben dalszerzőként, mivel a kevesebb power menetelés mellé valóban kellemes lassulások sokaságát tudta beszorítani. Elsőre furcsa is volt, hogy néhány tétel azt a hangulatot adja át, mint a stílusban megszokottnak mondható 6-8 perces darabok. Hangzás terén sosem volt gond a zenekarral, így most is erőteljesen, minden hangszernek, szólónak lehetőséget adva szólal meg az anyag. Vastagon dörren, ha bólogatásra invitálnak minket és szellősen, tisztán, ha esetleg egy kevés akusztikus játékkal kényeztetnek.
Tovább fejlődött Bruno is az ének terén, most már nem erőlteti annyira a modorosságot, mint a korai években. Attól falra lehetett mászni, itt csak néha-néha kalandozik kellemetlenebb tartományokba. Nagyobb gond, hogy a jó ízléssel adagolt riffek, groove-ok és szólók közé igazán fogós dallamokat nem sikerül kiénekelni, a jól induló dalok végén mindig marad bennem egy hiányérzet, mert a csúcspontok, hidegrázások valahogy nem akarnak összejönni. Remek példa erre az egyik leggyorsabb tétel, az albumot indító Kerberos (a címéről mindig egy underground csemege jut eszembe, ha a mélységben akartok turkálni, ezt hallgassátok meg), ami úgy zakatol át rajtunk minden igényességével, hogy végül nem emlékszünk egyetlen pillanatára sem. A lassabb, erősebb The Harpies And The Suicides már kedvemre való, ráadásul a refrén sem annyira jellegtelen. Egyetlen dolog árnyékolja be: egy többször visszatérő téma gyakorlatilag a Saint Vitus Dark World dalára emlékeztet minimális változtatással. Az eredeti annyira jellegzetes, hogy a tétel csupán a klasszikus meghallgatására ösztönzött. Szórakoztató az Antenora, pusztán a néhány pillanatra megjelenő extrém vokál miatt mosolyodtam el, mert semmi szükség nem volt rá. Nagyon félremennek a dolgok a Plegyas esetében, hogy aztán a címadó dal mentse meg az egész anyagba vetett hitemet. Itt megy az ének, a power metalosabb szaggatások, a kellemes cammogás is, ráadásul a folytatásban sem kell annyi kivetnivalót keresnem. A lemez legjobb dala az Itinerarium Mentis In Deum, a viszonylag semleges, instrumentális Ad Finem után pedig jól esett a rövid The Descent és a monumentálisabb The Mountain Purgatory is.
A kiemelt gondok alapján azért ne temessétek a kiadványt, mert nagyítóval vadásztam ezekre a dolgokra, a Darkness, Then Light egy jó power/doom lemez, aminek egyetlen problémája, hogy megrekedt saját szűkös világában. A produkció szintjén valamivel laposabb, élettelenebb Emperor of Hell dallamok terén erősebb volt, ezen kívül nincsenek nagy változások. Ha találkoztál már velük és kedvelted, akkor most sem fogsz csalódni, kedves Olvasó, de azok sem maradtak le semmiről, akiket eddig elkerült a banda.
