Fémforgács
Alapvető és eddig rendkívül jól bevált életfilozófiámat szeretem lépten-nyomon hirdetni, itt eddig még azonban nem került elő. A boldogságot alapvetően a felesleges stresszhatások elkerülésével próbálom megtalálni, ehhez pedig a “más hülyesége miatt nem vagyok hajlandó felidegesíteni magam” módszer volt mindig is a legmegfelelőbb. Úgyhogy jöhetnek a nyugis doom anyagok, a belső utazásra invitáló, mások számára lélekgyilkos, számomra legtöbbször kalandos utazásnak minősülő cuccok tömegével. Néha-néha azonban érzem, hogy ki kell ugranom a komfortzónámból és fel kell borzolnom az idegpályákat ahhoz, hogy azok ne ragadjanak bele az unalom posványába. Ebben az esetben irány az I, Voidhanger Records felhozatala, ahol szinte garantáltan olyan kiadványokkal találhatjuk szembe magunkat, melyek az igényesség maximumán pörögve szarnak bele mindenféle elvárásba. A legutóbbi “kinyírom az agyam valamivel” ingernél akadtam rá a júniusban megjelenő Alienation Manifesto című lemezre, ami az eddig ismeretlennek tekinthető Thanatotherion projekt bemutatkozó förmedvénye lesz. Ugyan a zenekar új, megalkotói természetesen kipróbált fenegyerekek, akik a sokadik elmebajukat kívánják a világra szabadítani egy friss köntösben. A név mögött az a Shelby Lerno áll, akit legtöbben az eléggé extravagáns Ulthar kiadványairól ismerhetnek, de az ő játéka jelentette a death metalos Vastum aranykorát is. Black metal, death metal gyökerek tehát adottak, de Shelby nem feltétlenül elégedett meg ennyivel élete során, így a grindcore és a thrash metal környékére is ellátogatott már különféle formációkban. A Thanatotherion sem épp előzmények nélküli, hiszen 2020-ban kezdett el kialakulni még Naughtskeid néven, amit Jason Bursese (Black Fucking Cancer) csatlakozása után változtattak meg a mostanira. A felállás az információk tükrében borítékolhatóan nem kíván x-et tenni egyetlen műfaj mellé sem, egyetlen céljuk egy remekbe szabott, agresszív démon kiengedése a palackból, bármilyen számukra kedves eszköz segítségével.
De félre a mesét, nézzük, miről szól az ocsmány borítóba csomagolt szörnyeteg! Shelby szerint a Thanototherion létrehozása során próbálta megalkotni az elképzelései szerinti legridegebb, legembergyűlölőbb black metalt, házasítva a kőkemény thrash metallal, amiben a fajunk pusztulásának különféle morbid víziói jelentik az alaptémát. Ihletforrásként H.P. Lovecraft munkássága is megvan ugyan jelölve, de nem olyan jelentős mértékben, ahogy azt az Ulthar esetében tapasztalhattuk. Kaotikus világvége várható, úgyhogy elmondhatjuk a bevezető alapján, jó helyen járok…
Az ígéret szép szó, a duó pedig meg is tartja minden szavát. Ugyan nem feltétlenül az a fajta eszement kísérletezés és disszonáns fetrengés fogadott, amit elvártam a kiadó kapcsán, a mosoly azonban nagyon gyorsan a fülemig húzódott. Ez egy rohadt jó dalcsokor. A lemezt nyitó Red Cathedral sárdobálós, mocskos, torokmetszett károgása teljes harmóniában van a felturbózott thrash futamokkal, gitárszólókkal és a black metalos robbanásokkal, konkrétan végig bólogattam az egész tételt. Az átlagosan 5-6 perces dalok azonban ennél jóval többet is tartogatnak: a The Raven And The Box Of Stars összetett dalszerkezete, death metalos lüktetése, háttérben maradó, de hangulatos billentyűi szintén azonnal hatnak. Egészen ritka az, amikor ilyen tempó mellett sikerül megőrizni a misztikumot és ridegséget. Nehéz falat, így jól jön pihenésnek a rövidebb, dark ambientes Orb, hogy a szusszanást követően a Wilczyca rántson minket a sötétség és düh kellemes egyvelegébe. A dal közepén kényeztetően hat a doomos menetelés is, hogy aztán még intenzívebben átkozzon el mindent, ami valaha az ember volt. A már meghallgathatóvá tett Nuclear Wombnál azért érződött az I, Voidhanger zenekarhoz vonzódásának oka, befigyel az erőteljesebb disszonancia, de sokkal inkább a brutalitás tekintetében, mintsem valamiféle progresszió, vagy avant-garde hajlam miatt.
Újabb pihenő vár ránk a baljós Lament során, ennek pedig most is hasznát vesszük, mivel a lemezt záró Codex Crepusculum a maga 12 percével megadja a kegyelemdöfést bűnös fajtánknak. A dal utolsó percében átveszi az ember groteszk vergődésének, önsorsrontásának helyét a felülkerekedő természet, melyek hangjai baljós megnyugvást keltenek bennünk.
Igazán erős bemutatkozás ez, aminek nem tudom lesz-e folytatása, mert eléggé olyan szaga van, mint egy egyszeri mellékterméknek, évek alatt felgyülemlett kinyilatkoztatásnak. A dalok nagy része akkor íródott, amikor Shelbyt torokrákkal kezelték, így a tehetetlenség, a kemoterápia hatásai és a düh vastag iszapként rakódtak rá az egész produkció hangulatára. Persze aki a gyógyulás után végigkárog egy ilyen lemezt, annak nem lehet túlzottan gátat szabni, ráadásul az Ulthar mellett is eléggé járható útnak tűnik ez az irány…
