rattlead.hu
Ha azt mondom: Heaven and Hell, Mob Rules, Dehumanizer és The Devil You Know albumok, te nyilván azonnal rávágod: Ronnie James Dio, Tony Iommi és Geezer Butler, a doboknál a Heaven…-en Bill Ward, a többin Vinny Appice. A Black Sabbath második klasszikus felállásáról beszélünk, annyi szépséghibával, hogy a The Devil You Know készítése során Iommiék nem a Black Sabbath nevet használták, hanem a legnépszerűbb, Dio-val készült BS-album címét tűzték zászlajukra.
Az énekes először egy 2005-ös interjúban említette, hogy az azt követő időszakban ismét Iommival szeretne dolgozni. Mint mondta, két új számot rögzítenének a Black Sabbath The Dio Years címet viselő válogatásalbumára. Az eredeti tervek szerint a ritmusszekciót a zenekar Heaven and Hell-lemezes felállásának bőgőse és dobosa, Geezer Butler és Bill Ward alkotta volna, ám utóbbi végül nemet mondott az együttműködésre, így került a képbe ismét Dio régi zenésztársa, Vinny Appice, aki már a fentebb említett két BS-albumon, a Mob Rules-on és a Dehumanizer-en is bizonyította rátermettségét.
A két számból végül három lett (The Devil Cried, Shadow of the Wind, Ear in the Wall), a lemez 2007-ben látott napvilágot, majd a négyes turnéra indult a Judas Priest, a Motörhead és a Testament társaságában (Metal Masters Tour). A tagok kezdetben úgy gondolták, egyszeri fellépéssorozatról van szó, amit követően mindenki megy a maga dolgára, Dio például szerette volna elkészíteni a Magica album folytatását. „Egy újabb Sabbath lemez volt az utolsó, ami eszembe jutott volna” – mondta később az énekes. Iommi szerint azonban már 2007-ben, a turné japán állomásain elkezdtek agyalni a közös anyag dalain, akkor azonban még más irányú szerződéses kötelezettségeknek kellett eleget tenniük, így fél évre jegelték a projektet.
A Heaven & Hell nevet Iommi kérésére vették fel, azért, hogy megkülönböztessék magukat a Sabbath másik, Ozzy-s felállásától, amely akkoriban éppen hosszabb szünetet tartott. „Meg akartuk előzni, hogy a rajongók összezavarodjanak, és olyan korai dalokat várjanak tőlünk a koncerteken, amelyeket eredetileg Ozzy énekelt – magyarázta a gitáros. – Ez nem a régi, hanem a Dio-korszakról, a vele közösen jegyzett nótákról szól.”
Az album borítója több szempontból is különlegesre sikeredett. Nyilván hiányzott róla a jól ismert Black Sabbath név, másrészt egy modern, a korszak fiatal black/thrash/death bandáinak világát idéző alkotás díszíti. A Satan címet viselő festmény a dán Per Øyvind Haagensen keze munkáját dicséri. Az amerikai Wal-Mart áruházlánc kérésére (nyilván a jobb eladhatóság érdekében) került fel a képet övező szalagra a Sabbath szárnyas ördög logója. Az alvilági figura mellett látható két szám a csapat egyik fő szövegírója, Geezer Butler szerint Máté evangéliuma 25. fejezetének 41. versére utal, amely az Utolsó ítéletet részletezi, s amelyben Isten a tőle balra állókhoz szól: „Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögöknek és az ő angyalaiknak készíttetett!”
2009-ben járunk, csaknem másfél évtizede nem jelent meg Black Sabbath stúdióalbum, ráadásul az utolsó kettő – az 1994-es Cross Purposes és az egy évvel későbbi Forbidden – is felejthetőre sikeredett, így a rajongók igencsak ki voltak éhezve valami újra és jóra. Ráadásul azzal a frontemberrel tértek vissza, akinek a csapat ’80-as évekbeli feltámadását köszönhette. S bár más néven futott a szekér, a korongot szerintem magában mindenki egy újabb Black Sabbath albumként könyvelte el. (Érdekesség, hogy ezt megelőzően Dio 2004-ben, Iommi és Geezer pedig 2005-ben adta ki máig utolsó szólóanyagát: az énekes a Master of the Moont, a gitáros a Fused-ot, a basszusgitáros pedig az Ohmwork-öt.)
Az Atom and Evil olyan sötéten, súlyosan, monumentálisan szólal meg, ahogy az a heavy/doom metal keresztapáitól elvárható. Dio orgánuma valamelyes lágyít ezen a szigoron, ám őt hallva máris azt érzem: megérkeztem, otthon vagyok. A muzsika nem meglepő módon a Dehumanizer világát idézi, ugyanakkor egy árnyalattal különbözik attól. Nehéz megfogalmazni a különbséget: talán modernebb, érzelmesebb, Diósabb lett az anyag.
Az album első számú slágerének a Bible Black-et szánták: ebből készült az első kislemez, a lemezről ez maradt bent a legtovább a koncertrepertoárban, és tény, hogy Diónak talán itt a leginkább lírai, a legkifejezőbb a hangja, és a lüktető, Sabbath-os alapriff is nagyon jellegzetes, számomra nem ez a dal a number one; ha valami, akkor már inkább az Atom and Evil, vagy a mormoló basszussal nyitó, lendületes, zeneileg a többi dalnál is részletgazdagabb Double the Pain.
A Rock and Roll Angel jó ideig egy unalmas (a Dio-albumokon rendre felbukkanó tölteléknótákhoz hasonló) szerzeménynek tűnik, aztán megérkezik a karakteres énektéma, ami egy kicsit furcsa helyen van, de mint kiderül, ez a refrén, ami szép, fogós, dallamos, és utána már a köldöknéző, a Sabbath Seventh Star albumának melankolikusabb pillanatait eszembe juttató szóló és az azt keretező zenei részek is nagyon rendben vannak.
A képzeletbeli B oldalt nyitó The Turn of the Screw, legalábbis az eleje az Atom and Evilhez hasonlóan tekintélyt parancsoló monstrum, a folytatás pedig jól hallhatóan, minden addigi nótánál jobban Geezer basszusára épül. Az Eating the Cannibals az album egyik gyors és – sajnos (pedig milyen poénos a címe!) – elég jellegtelen nótája. Mindent maga alá gyűrően hömpölyög a Follow the Tears olvadt fém folyama, ám a súlyán kívül más szenzációval ez a dal sem szolgál. A Neverwhere már-már rock and rollosan pörög, a Breaking into Heavennel pedig Iommiék újra „lemennek a bányába”, a hangsúly ismét csak a komótos tempón és a töménységen van, szerencsére itt is kapunk tőlük egy, az Atom and Eviléhez, Rock and Roll Angeléhez hasonló, melodikus refrént.
Az album megjelenését követően május 5-én, a kolumbiai Bogotában startolt a lemezt népszerűsítő Bible Black Tour, amelynek utolsó tengerentúli állomása az augusztus 29-i, Atlantic City-beli fellépés volt. Ugyanazon év novemberében az énekesnél gyomorrákot diagnosztizáltak. Mivel az orvosok pozitívnak ítélték a beteg kilátásait, a csapat a következő nyárra további, európai bulikat is betervezett, ám ezekre már nem került sor – legalábbis nem Dióval, aki 2010. május 16-án, 67 éves korában elhunyt (s aki így utoljára Atlantic City-ben lépett színpadra, a The Devil You Know pedig az utolsó vele készített stúdióalbum lett).
A Heaven & Hell többi tagja azonban – mintegy tiszteletadásként, pótolhatatlan énekesükre emlékezve – még adott egy koncertet: a londoni High Voltage Fesztiválon, 2010. július 24-én Glenn Hughes és Jørn Lande adta elő a Bible Black-et és a Dio-korszakos Black Sabbath nótákat, plusz a Neon Knights-ban Phil Anselmónak is volt egy rövid jelenése. A koncert bevételét a Ronnie James Dio Stand Up and Shout Cancer Fund kapta meg, november 16-án pedig egy posztumusz koncertalbum, a Neon Nights: 30 Years of Heaven & Hell is napvilágot látott, amelynek anyagát még az előző évi Wacken Open Air Fesztiválon rögzítették.
A Heaven & Hell hivatalosan 2011 márciusában oszlott fel, és utána tényleg mindenki ment a maga útjára: Vinny Appice csatlakozott a Kill Devil Hillhez, Iommi és Butler pedig, a jó öreg Ozzyt is csatasorba állítva, reaktiválta a Black Sabbath-ot, aminek eredménye aztán a két évvel később megjelent, nagyszerűen sikerült visszatérő album, a 13 lett.
Ki tudja, hogyan alakult volna a történet, ha a heavy metal torkok legnagyobbika, Dio 2009-ben nem távozik az élők sorából… Egy 2021-es interjúban Iommi elárulta, az énekes halála előtt szóba került egy esetleges második Heaven & Hell album elkészítése. Ha akkor együtt maradnak, nem, vagy nem akkor történt volna meg Ozzy-val az újbóli egymásra találás, és talán a 13 sem (vagy csak később) született volna meg. Mindenestre nem ez történt, így a The Devil You Know egy kvázi projektzenekar, egy rövid, négyéves időszak egyetlen stúdióalbuma maradt.
