Fémforgács
Adott egy zenekar több, mint harminc éves pályafutással, korrektnek nevezhető tíz nagylemezzel, ami sem a kapkodás, sem a link hozzáállás oldalára nem billenti el a mérleget és egy rajongótábor, akik a kezdetektől tudnak lelkesedni ezekért a produkciókért. Köztük én is, ezt már most ki kell jelentenem. Mégis rég olvashattatok már nálunk cikket a svéd legendáról, a Necrophobicról. Hogyan lehet egy black/death metal zenekar a szememben legenda? A válasz nagyon egyszerű: minden kiadványok alaposan átgondolt, mégis ösztönöktől sem mentes metal csemege, ami szinte garantál egy bizonyos színvonalat. A tartalmas életpálya közel hibátlan, még ha akadtak is átlagosabbnak tekinthető albumok, azok is a felső ligában játszottak. Nem is csoda olyan zenekar esetében, melynek a tagjait egy szardellarajhoz hasonló számú egyéb zenekarhoz lehet kötni, ráadásul ezek egytől egyig az északi nehézfém legfaszább csapatai. Ha az évtizedek viharai a tagságot alaposan meg is tépázták, egyik kiváló zenész helyett mindig egy másik érkezett a csapatba. Mára egyedül a bőröket ütő Joakim Serner (Psychodeath, Unhallow) mondhatja el magáról, hogy ott bábáskodott a Necrophobic szentségtelen születésénél, de a 90-es évek óta megbízható vokalista, Anders Strokirk (Blackshine, Mykorrhiza, Hetsheads, Circle Of Chaos) sem ma kezdte az ipart. Rangidő tekintetében Sebastian Ramstedt (In Aphelion, Ordo Inferus, Exhumed, Nifelheim) gitáros áll a dobogó harmadik helyén, aki a bűvös tízesből hét nagylemezen szította a pokolbéli lángokat játékával. Vérfrissítésként, kisegítőnek hozta magával Johan Bergebäckkot az ezredforduló után, új igazolásként pedig Tobias Cristianssont találjuk meg a jelenlegi felállásban, aki a basszusért felel.
Sok lemezéről lehetne írni tehát a zenekarnak, viszont annak ellenére, hogy az utóbbi Dawn Of The Damned is betalált, valahogy a banda “állandósága” miatt fordultam inkább más inspiráció irányába. Csak, hogy érthető legyen a dolog: egy Necrophobic anyagról tudom, hogy jó lesz, mások is tudják, minek különösebb cégér nekik. Ezzel szemben a friss In The Twilight Grey egy furfangos csellel hívta fel magára a figyelmemet: a megszokott templomos, katedrálisos, démonos, ördögös borítót ezúttal egy jóval modernebb, misztikusabb képre cserélték le. Persze ez csak mézesmadzag volt, a banda megmaradt az ősi gyökerekből táplálkozó black/death esszenciánál, csak ezúttal egy kicsit személyesebb, változatosabb témákkal.
Már a hírek között is olvashatták a szemfülesebbek, hogy a daloknak ritkán mesélt mítoszok, legendák éppúgy képezhetik az alapját, mint egy gyermekkorban hallott dallam, ami nyugtatónak szánt bölcsőjéből kilépve egy extrém zenei tétel magjává változott. Minden más halad a megszokott, de biztonságot és elégedettséget nyújtó mederben: a Necrophobic táplálkozik nemcsak mások, de saját örökségéből is. Legyen szó a klasszikus heavy metal, melodeath dallamokról, a hűvösebb és gonoszabb, Dissectiont idéző robbanásokról. Minden a helyén van, méghozzá annyira, hogy a közel 54 perces anyag során egyszer sem éreztem, hogy különösebben lefárasztottak volna. Valahogy úgy kell elképzelni a dolgot, mint a kedvenc kocsmánkat, ahová nem az élményszámba menő kiszolgálásért járunk, hanem mert 20 évvel ezelőtt belekarcoltuk a nevünket egy kopottas asztalba, ami még most is látszik. Ugyanaz a mogorva csapos lötyögteti az ölünkbe ugyanazt a túlárazott, vizezett folyékony kenyeret, de az állandóságnak, a közös emlékeknek köszönhetően mégiscsak otthon érezzük magunkat.
A játékidő tehát egészen marcona, bár ez sem idegen a bandától, 5-7 perces tételeik szinte mindig háromnegyed óra környékén fejezik be ámokfutásukat. A gyakori tempóváltások, agresszív kórusok, hol gonosz, hol inkább dallamos riffek és szólók szépen elviszik a hátukon a korongot, így a rajongóknak nincs miért aggódniuk, aki viszont az újdonságot keresi, vagy nehezebben fogadja el a minőségi, de szűkösebb eszköztárral rendelkező alkotásokat, az nem feltétlenül találja meg a számításait.
