rattlead.hu
A Manilla Road alapítója, az énekes-gitáros Mark Shelton 2018-ban bekövetkezett halálát követően szerintem kevesen gondolták, hogy a csapat – ezen a néven – tovább fog működni. Ez nem is történt meg, aktuális zenésztársai azonban együtt maradtak, és Kalli Coldsmith gitárossal kiegészülve, Sentry néven ápolják a MR emlékét, viszik tovább Shelton szellemi örökségét. Ami minden szempontból, az elhunyttal és a közönséggel szemben is korrekt dolog.
És ha valaki méltó arra, hogy őrizze a lángot, az Bryan „Hellroadie” Patrick, a Manilla Road egykori és a Sentry jelenlegi énekese, aki a ’80-as években még roadként és dobtechnikusként sündörgött a MR körül, 1999-től pedig – egy rövid intermezzót leszámítva – ő volt a banda torka, az együttes 18 nagylemezéből hét korongon az ő hangján szólaltak meg a dalok. A dobos Neudit (Andreas Neuderth) is nyugodtan nevezhetjük a csapat veteránjának, hiszen 2011-től, összesen három stúdióalbumon játszott együtt Sheltonékkal. Phil Ross basszusgitáros csupán az utolsó MR-lemez, a 2017-es To Kill a King stáblistáján szerepelt, az újonc Coldsmith pedig a Jameson Raid-ben játszott, illetve a Masters of Disguise-ban játszik együtt honfitársával, Neudival.
A Sentry bemutatkozó nagylemeze nem szolgál váratlan meglepetésekkel: Patrickék itt is ugyanazt a mitológiai és fantasy-témákból építkező szövegvilágú, epikus heavy metalt játsszák, mint amit a Manilla Road-tól az elmúlt évtizedekben megszokhattunk. Kis túlzással azt is mondhatnám, mintha a következő MR-albumot hallanánk, annyi különbséggel, hogy itt még csak véletlenül sem csendül fel – vokálként – Shelton jellegzetes orgánuma, és a billentyűs díszítések is szinte teljes mértékben hiányoznak.
Ugyanakkor több szám is hangsúlyos basszusfutamokkal indul (The Haunting, Heavensent, Black Candles, Funeral). A Dark Matterben és a The Hauntingban is izgalmas váltásokat hallunk a középtempós és a gyors témák között. De nemcsak ezekben a dalokban kapcsolnak magasabb sebességfokozatba, hanem az Awakeningben és a Black Candles-ben is, ami minden egyes alkalommal meglep, ugyanis számomra ez a fajta muzsika – epikus jellegéből adódóan – inkább a doom, mintsem a speed metallal áll rokonságban.
Patrick hangja a lírai Funeralban tetszik a legjobban, ahol vokalistánk a legférfiasabb, legmélyebb regisztereket is megjárja. Nem hagyhatom szó nélkül a Valkyries (Raise the Hammers) című tételt sem, amely talán a legmarkánsabb hősi himnusz és a Manilla Road dalok hangulatát leginkább megidéző szerzemény az albumról.
Az anyag CD-változatára bónuszként egy Candlemass-nóta, az 1988-as Incarnation of Evil átiratát is felpakolták. Erre egyelőre semmilyen fórumon nem bukkantam rá, így nem tudom megmondani, hozzátesz-e valamit az eredetihez.
A Sentry világát eleinte fakóbbnak éreztem, mint a Manilla Road muzsikáját, azonban addig hallgattatta magát a lemez, hogy mostanra jobban tetszik, mint az elődzenekar legutóbbi albuma, sőt megkockáztatom, mint Sheltonék produktumainak többsége. Bemutatkozó anyag létére igazán hangulatos, érett, meggyőző alkotás. Várom a folytatást.
